Legalább fél éve birizgál gyermekkorom egyik fenomenális süteményének íze, amit mi nemes egyszerűséggel álbinicőnek ( méhecske ) neveztünk. Mézes sütemény, négy lappal, a lapok között házilag főzőtt vanilliás-tejes-vajas krémmel és savanykás lekvárral, tetején porcukorral. Pihe-puha, az ízek robbannak a szájban, fellegekbe emel. Szóval fél éve… Sokszor megvettem a hozzávalókat, amiket aztán rendre elhasználtunk, de nem álbinicő készült belőle. Őszintén szólva nem mertem belevágni. Számomra ez a sütemény maga a tökély, hogy is jövök én ahhoz, hogy egyáltalán megforduljon a fejemben, hogy elkészítsem. A napokban ismét megvásároltam a hozzávalókat. Aztán rágtam magamban a dolgot. Morfondíroztam, mi van, ha nem sikerül? Tulajdonképpen semmi. Emberem nem fenevad, sőt, megértő társ, aki csak akkor hagy magamra, ha valami olyasmit sütök, ami pettyet bonyolultabb. Olyankor szépen bevonul a szobába olvasni, s sztoikus nyugalommal viseli el a konyha felől érkező, nyomokban hisztériát tartalmazó hangokat. Ezúttal is ez történt, amikor rájött: nem tréfálok, valóban belevágok, álbinicőt sütök. Csupán halkan jegyezte meg befele menet: Tudod, Micika, ha nem sikerül sincs baj, majd megesszük kiskanállal.

Szóval belevágtam. Fekete futónadrágban, s fekete polóban. Ezt csak azért mondom, hogy a vizuális olvasóknak fogalmuk legyen hogy nézhetek ki, miután a szám szerint öt darab kötény a fogason maradt. Mindent, de tényleg mindent a recept szerint csináltam, a sarki patikus megirigyelné azt a precizítást, amivel a grammokat mértem ki. A türelem nem erősségem, de ezúttal igenis megvártam míg kihűlt a forró mézes-vajas tésztaalap, és a grízes-vaniliás massza, s csak akkor kevertem bele a többi hozzávalót. Szegény jó ember most is hallgathatta a könyve mögé bújva azokat a bizonyos hangokat. Most is elviselte, türelemmel, némi fanyar-vicces megjegyzéssel, s sok-sok szeretettel. Mert ragadt , s nem tudtam kinyújtani, s mire valahogy sikerült addig szakadt, s utána lepottyant, s másikat kellett gyúrni, s ez is ragadt, s szakadt, a alig-alig tudtam végül a négy lapot megsütni! De végül meglett! Most ott lapul krémmel-lekvárral megtöltve, s várjuk, hogy puhuljon. A recept alább olvasható. Már ha van még valaki aki bele mer vágni…

Hozzávalók

1 tepsire
  1. A tésztához
  2. 1 db tojás (közepes, “M”-es méretű)
  3. 150 gramm cukor
  4. 1 evőkanál szódabikarbóna
  5. 200 gramm virágméz
  6. 100 gramm vaj vag margarin
  7. 60 dkg búzaliszt (BL55)
  8. A krémhez
  9. 200 gramm vaj
  10. 0.3 dl tej
  11. 150 gramm cukor
  12. 80 gramm búzadara
  13. A töltelékhez
  14. 6 evőkanál sárgabarack dzsem
  15. A tálaláshoz
  16. porcukor

Elkészítés

  1. A mézet, vajat, cukrot felforraljuk, hagyjuk kihűlni.

    A lisztet belekeverjük a kihűlt masszába, deszkán kidolgozzuk, majd 4 részre osztjuk.

    Vékonyra nyújtjuk, majd kivajazott kilisztezett hagyományos méretű tepsiben egyenként sütjük meg a lapokat. Sütni 180 C fokon, előmelegített sütőben, laponként 3-4 percig kell. (A már megsült lapokat óvatosan alányúlva, segítve emeljük ki, minden sütés előtt vajazzuk, lisztezzük a tepsit.)

    A tejben a búzadarát üvegesre főzzük, és ha kihűlt, a vajat bele keverjük. Ízesítjük  vanilliáscukorral.

    Összeállítás: 1. sor: tészta, 2. sor: krém, 3. sor tészta, 4. sor: baracklekvár, 5. sor: tészta, 6. sor: krém, 7. sor: tészta. Ha összeállítottuk, konyharuhával letakarjuk, vagy sütőpapírral, nehezéknek egy nagy lapítót teszünk rá, s hagyjuk minimum 6 órát állni, míg megpuhul.