Tanár elvtársnak tisztelettel jelentem….

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

…az osztály létszáma 36, ebből jelen 34, beteg kettő….és a többi, és a többi, és a többi. Így jelentettünk annak idején, a kommunizmusban, minden tanóra megkezdése előtt. Egészen természetes volt nekünk, gyerekeknek, hogy elvtársként szólítottuk a tanárokat. A gyerek, az mindig gyerek, lett légyen a rendszer, amiben születik és él, akár kommunista, akár fasiszta, esetleg anarchista. A gyereknek törődésre, élelemre, fedélre és játékra van szüksége, minden időkben. Nekünk is ezek voltak a fontosak. Mit érdekelt bennünket, hogy a politika éppen milyen színben van hatalmon? Amikor a kommunizmus szép arca elfordult tőlünk, s eltűntek a boltokból az alapvető élelmiszerek is, s sorban kellett állni már hajnalhasadtával, tudtuk, hogy a rendszer hibája, hogy a kommunizmus átka ez, de akkor sem törődünk túl sokat vele. Az volt az érdekes, ami minden gyereknek. Hogy milyen játékunk van, a nagyszünetben mit csinálunk majd, ki kivel lesz egy csapatban, hogy Babu hozza vagy én a madzagot az ugráláshoz, hogy le tudunk-e csempészni egy darabka krétát az ugrókocka megrajzolásához, hogy ki a hetes, a napos, hogy kedd reggel kapunk-e egy lejt, mert aznap jött a néni a frissen sült pánkóval, hogy szeptemberben lesz-e új táskánk, tolltartónk, hogy kiszólítanak-e felelni, írunk-e dolgozatot, ki kinek a legeslegjobb barátnője, s ki kibe szerelmes, az, hogy vajon lemehetünk-e játszani az udvarra, mikor kész a lecke, s mikor lesz már vakáció.

Ilyesmi volt a fő-fő gondunk, nem az, hogy milyen rezsimben élünk. Persze azért ámulva hallgattuk az osztálytársunkat, akinek Magyarországról vagy a keletnémetektől hoztak csomagot, hogy mi minden volt benne, s elálmodoztunk, hogy milyen jó lenne, ha mi is kapnánk ilyesmit, de valahogy azt gondoltuk, hogy nekünk az jár ami van, azaz jegyre az élelem, az édesség s minden más silány minőségben, a sorban állás, az iszonyatosan rossz minőségű készruha, a nájlon egyenruha, a műbőr, csúf táska, az ormotlan cipők. Érdekes, pedig megtapasztaltuk a jót. Amikor minden volt a boltban, a jó minőséget… Ráadásul sokunk szülei erőn felül próbáltak nekünk megadni dolgokat, beszerezni, csináltatni. Ilyen volt a szabónál készíttettet ruhanemű. Emlékszem a szabó műhelyére, ami egyben a bolt is volt. Emlékszem arra a jellegzetes illatra, ami a sötét helyiségben a polcokon pihenő perkál, pamut, krepp, damaszt, s még ki tudja milyen anyagból áradt. Látom magam előtt a tűpárnát, amiben gyöngyházfejű gombostűk voltak, abból vette ki a szabó, szükség esetén. A függöny mögött vett méretet, s ha alakítani kellett, megtűzte gombostűvel az anyagot , és óvatosan kellett kibújni belőle, meg ne szúrjon. Örökké krétásak voltak az ujjai. A centis a nyakából lógott, és köpenyt hordott az utcai ruhája felett.

A köpeny egyébként mindenhol jelen volt. A bolti eladón éppen úgy, mint a gyári dolgozon, az orvoson, a lakatoson, a péken. Kék, fehér, barna, kinek milyen. Sokszor megállapítható volt a foglalkozás a köpeny színéből. Nekünk, gyerekeknek az iskolában egyenruhánk volt, de a “praktikán”, ahogy a gyakorlati oktatást neveztük a líceumban, köpenyünk volt. És a köpenyünkön is ott volt a karszám. Mindenkinek egyéni karszáma volt. Ha a karszám, a lányoknak fehér hajpánt, a pionírnyakkendő és az ellenőrző nem volt nálunk, a hetes haza is küldhetett, nagyobb ellenőrzésekkor meg is tették. Féltünk attól, hogy hazaküldenek. Az rossz volt, büntetés járt érte, megjegyeztek minket, hogy rendetlenek vagyunk, esetleg az igazgatónál kellett jelentkezni a büntetésért. Mégis, amikor csak lehetett, persze nagyobbacska korunkban, kicseleztük a rendszert. Feltettük a hajpántot, de csak addig míg látták. Biztosítótűvel rögzítettük a karszámot, s amint lehetett levettük, s zsebretettük. A pionírnyakkendő is így járt. De mindezeket gyerekes dacból tettük, nem a rendszer ellen, hiszen azt sem fogtuk fel, mi az a politika. A rendszer utolsó éveiben már gyakrabban voltunk áram nélkül, melegvíz nélkül, a gáz ereje olyan gyenge volt, hogy a tea alig főtt fel rajta. A lakások olyanok voltak mint a jégverem, de mi, gyerekek, elfogadtuk ezt is. Tudtuk, mindjárt veszik el a villanyt, addig kész kell legyen a lecke, tudtuk, hogy mackónadrágban, harisnyában, pulóverben kell lefeküdnünk, ha nem akarunk fázni, tudtuk, hogy a gyenge gázon lassan melegszik a víz, s kevés is, ezért gyorsan kell mosakodni, hogy ki ne hűljön. Bár nekünk villanyrezsót tettek be a szüleink a fürdőbe, mégis sietni kellett, mert a villany nagyon drága volt.

Azért tudtuk azt is, hogy vannak dolgok, amikről nem beszélünk a házon kívül. Arról, hogy a szüleink honna szerznek be dolgokat, hogy szidják a rendszert, hogy milyen könyveink vannak, hogy ki jár hozzánk, hogy miről beszélgetnek a felnőttek. Tudtuk, de mégis, le kell írjam, el kell mondjam: gyerekek voltunk mi is, s akkor is jó volt annak lenni.

Az amerikai nagybácsi

Vilmos a telep lumpja volt. Polgári családból származott anyja egy megesett lány volt, akit szánalomból feleségül vett a telepi úri szabó. Szánalomból, meg a hozományáért. Békésen éltek egymás mellett, s nevelték Vilmost, közös gyermek nem született. Az úri szabó akkor halt meg, mikor Vilmos Bécsben tanulta a jogot. Jobban mondva mindenki úgy tudta, hogy jogot tanul. De ő már ekkor elmerült a lumpolás keserédes örvényében. Hónapos szobájának a bérét rég nem tudta fizetni, s ivócimboráinál húzta meg magát, mikor melyiknél, attól függően melyikük állt éppen úgy anyagilag, hogy lakni tudjon valahol. Az úri szabótól érkező havi apanázsnak hamar a végére járt, olyankor napokig pezsgőn élt, szép nőket ültetett az ölébe kártyázás közben, és a cimboráknak minden földi jót megadott. Aztán meghalt az úri szabó, s ő haza kellett menjen, mert anyja nem tudta küldeni tovább a pénzt. Kénytelen-kelletlen a telep kocsmájába járt, ott kártyázott, s a szögletes Micinek, a csapos vénülő lányának csapta a szelet. Időnként fel-fel sóhajtott, s elmerengve mondta:

 

– Hejj, Micike, Micike! Ha tudná milyen úri dolgom volt nekem Bécsben! Ha tudná…

Micike pedig szájtátva hallgatta a lump élet részleteit, zsíros pattanásai lángvörösre gyúltak izgalmában, s pöszén kérdezte, szinte kisziszegve sárga lapátfogai közül a szavakat:

– Vilmosz, ugye, ha visszamegy Bécsbe, engem isz magával visz? Úgy szeretnék úri dáma lenni, Vilmoszkám!

 

S Vilmos égre földre esküdözött, hogy elviszi Micikét a világ végére is, mikor teheti.

 

– Töltsön még abból a kadarkából Micikém, – kérte ilyenkor mintegy zárásképpen, s távozáskor mindig elfelejtett fizetni. De Micike bízott a jövőben, és takargatta szerelme gyengeségeit, azaz fizetésképtelenségét. Volt azért olyan is, mikor Vilmos fizetett, anyja fizetésnapján valamennyit mindig kiegyenlített a hiteléből. Sőt, néha ő maga is munkára vetemedett, mikor otthon, a különben csendes szavú anya kiborult, és megtagadta tőle a pénzt, élelmet. Utcára sose tette ki, nem lett volna szíve.

 

Egy szép nap aztán megtörtént a csoda, amiről eleddig csak hallottak a telepen, s városi legendának hitték, hiszen élő embert nem ismertek, akivel megesett volna ilyesmi. Vilmos levelet kapott Amerikából, melyben közölték, hogy az úri szabó testvérbátyja elhunyt, s örökösként az öccsét vagy annak leszármazottját jelölte meg. Mivel Vilmost az úri szabó sajátjaként nevelte, s nevére is vette, Vilmos volt az örökös. Részegen olvasta el a levelet, ami tökéletes magyarsággal volt írva, s álmodozva tért nyugovóra, mindössze a cipőjét rúgva le. Reggel aztán, mikor kinyitotta a szemét, elmerengett, azon, milyen szépet álmodott. Őszintén megdöbbent, amikor a szobája szürkére kopott padlóján valóban ott hevert a levél. Újra olvasta, majd legényesen felpattant, s egy szusszal berohant a kocsmába.

 

-Micikém! Életem szerelme! Idesüssön! Meggazdagodtam! Letekintett reám a Fennvaló! Micikém! Ha Istent ismer maga most pénzt szerez nekem, amivel az örökségért elutazhatok!

 

Micike egyik bámulatból a másikba esett, és csak nehezen fogta fel mi történt. Mikor végre eljutott a tudatáig lángvörösre gyúlt pattanásokkal felhúzta nem létező szemöldökét.

 

– Engem isz visz , Vilmosz?

-Micikém, drágaságom, elmegyek előbb én, s mikor már krőzus lettem, maga utánam jön! Biztosan nincs két hajójegyre pénze, édes szerelmem! Azon felül pedig csak nem gondolja, hogy a hosszú hajóutat egy fitying nélkül teszem meg? Micike, ez befektetés a jövőnkbe! – vált kioktatóvá a hangja hirtelen.

-Vilmoszom, ó, Vilmoszom! – sziszegte félig aléltan a boldogságtól a vénlány , – ugye Bécsbe isz elvisz majd? Ész az Aida cukiban esszük a szüteményt, Vilmoszom! Szaladok, hozom a pénzt, ész az Iszten megáldja, maga menjen, csomagoljon , édeszem!

 

Azzal kirobogott, zsírtól fénylő haja csak úgy lebegett utána, s futtában hajította el unalmassá sárgult csipkés kötényét. Vilmos egy hét múlva elindult. Vonattal ment a kikötőig, s ott hajóra szállt. A hajóúton az elején rettenetesen rosszul érezte magát, csak mikor csillapultak a tenger hullámai, s ő is kezdte megszokni a ringást, kereste fel a hajó vendéglőjét. Egész úton pezsgőt ivott,  nosztalgikus hangulatba került ettől, felidézte a Bécsi éveket. Micike pénze rohamosan fogyott, de nem törődött vele, hiszen éppen azért utazik a nagy Amerikába, hogy krőzus váljék belőle. Tudta, hogy Micikét nem hozza majd ki ide ebbe a szép új világba, hiszen szegény buta teremtés mihez is kezdene egy Lugosi Vilmos mellett? Majd megküldi neki a pénzt, s az ügy szépnen el lesz felejtve. Kártyázott is a hajón, s újonnan szerzett cimboráinak eképpen mutatkozott be:

 

-Áj em Lugossy William, két essel és ipszilonnal, apukám.

 

Végre megérkezett. Elegáns kis hotelben vett ki szobát, egyik útitársa tanácsára. Felfrissítette magát, s egy erős feketét ivott meg a bárban, mielőtt elindult az ügyvédhez. Füttyös jó kedve volt, és szerencsére nem okozott nehézséget, hogy a címet megtalálja. Legszívesebben forgatta volna az ujjai közt a sétapálcáját, olyan kicsattanóan boldognak érezte magát a küszöbön álló gazdagsága tudatában. Sajnos nem volt sétapálcája. Nyomban el is határozta, hogy vásárol egyet, az egy Lugossyhoz hozzá kell tartozzon. Elegánsat, fekete , lakkozott ébenfából, ezüst nyéllel, az arany olyan közönséges lenne. Aranyból majd a cigarettatárcája lesz, s gyémántberakásos a szivarvágója. Flegmán vetette oda a titkárnőnek, hogy az ügyvéd úr várja. A kérdésre, hogy kicsoda ő, hetykén válaszolt:

 

-Lugossy William, kérem szépen. Két essel és ipszilonnal, anyukám.

 

Az ügyvéd szívélyesen fogadta, s Vilmos elkönyvelte magában, hogy errefelé nagyon lekezelően szívélyesek a gazdag örökösökkel. Bár minden szava csöpögött a kedvességtől, mégis érzeni lehetett a tömzsi kis ügyvéden, hogy nagyon várja, túl legyen az egész ceremónián . Maga elé tessékelt Vilmost, hellyel kínálta, és rögtön belekezdett. Közben idegesen dörzsölgette a kezeit, s néha mintegy nyomatékként,  tenyérrel az asztalra csapott.

 

– Igazán szép öntől, hogy elfáradt, igazán szép. – csattanás a tenyérrel, – S olyan messziről! Fáradtságos volt az útja, kedves uram? – választ nem várva folytatta. – Mindjárt rá is térhetünk a dologra, előtte itt és itt kérem írja alá, hogy tudomásul veszi az örökséget, mely kereken egymillió kétszázezer nyolcszázkilencvenhat dollár, – újabb tenyércsattintás az asztalon, – mely hat behajtócég között oszlik meg. Ön köteles ezt az összeget a papírokon feltüntetett határidőn belül törleszteni, kedves uram.

 

– Törleszteni? – hebegte Vilmos, – Mit kell én törlesszek?

 

– Hát a kedves nagybácsi adósságait, drága uram, hiszen tudja! Megírtam a levélben! Tisztán emlékszem, a második oldalra fért ki a lista a behajtók nevével és követelésével! De hova megy uram? Várjon! Nem írta alá a papírokat! Halló! Uram, álljon meg!

 

De Vilmos nem is hallotta. Egyre ott zengett a fülében, amit az ügyvéd mondott. ” A kedves nagybácsi adósággait”. Adósságot örökölt! Adósságot! Tántorogva ment vissza a szállodába. Egy centje, nem sok, annyi sem volt. Észrevétlenül ment el, szerencsére a csomagja olyan kicsi volt, hogy nem keltett gyanút. Hosszú hónapokig éhezett és fázott New York utcáin, s koldulásból tudott néha egy kis élelmet venni, míg a levelére válaszolva Micike pénzt küldött neki a hazaútra. Otthon aztán maradt a telep lumpja, s sokszor mesélt részegen az amerikai örökségéről.

-Akkoriban én még, hukk, Lugossy William, hukk, voltam, apukám, hukk! Bizony, két essel, hukk, és ipszilonnal, apukám, hukk.

 

Micike haláláig szerelmes volt belé, de házasságot kötni nem volt hajlandó. Ha nagy ritkán ez szóba került, pirosra gyúlt pattanásokkal tiltakozott:

 

-Mégiszcsak tisztesszégesz lány vagyok én, Vilmoszom, nem mehetek a telep lumpjához feleszégül!

 

 

Gyerekgyász

A minap jutott eszembe, hogy milyen rettenetesen egyedül maradtam, mikor Édesanyu meghalt… Persze, eddig is tudtam, de ebben a formában igazából még nem gondoltam bele. Hercike húgomat felvitte Édesapú mamához, Gabi nővérem már nem lakott otthon. Apám és én maradtunk a lakásban. Mennyire féltem mindentől… Ezek az emlékek csak most jönnek elő. Eddig, úgy tűnik, jó mélyre elástam. Tizenkét éves voltam. Már nem kicsi lány, de még nem is nagy. Emlékszem, Édesapu reggelente elment dolgozni, s én teljesen egyedül maradtam otthon. Rettegtem. Nem tudom mitől, mert nem fogalmaztam meg. Még sötét volt, s nyáron nem volt iskola, de mikor volt is, nekem csak nyolcra kellett mennem, apám ötkor elment. Kinyitottam a szobám ablakát, és az ablak alatt lévő íróasztalra tettem egy párnát, az alá egy konyhakést, ha támadás érne, leültem a székre s fejem a párnára hajtottam, úgy szundítottam még vissza… Azt, hogy ki támadhatott volna meg, nem tudom, de azt igen, hogy az ablakot azért nyitottam ki, hogy segítségért tudjak kiáltani, ha kell. Felnőtt fejjel azt gondolom, hogy zaklatott lelkiállapotom miatt voltak bennem eze a félelmek.
Mikor az iskola elkezdődött sem lett jobb egy kicsit sem. Az osztálytársak tudták, hogy milyen szörnyű vakációm volt, elvesztettem drága, szeretett Édesanyám. Mindenki úgy bánt velem, mint a hímes tojással, s sajnálkozva néztek rám, beszéltek velem.Már amikor beszéltek velem. Gyerekek voltak, nem sok mindent tudtak kezdeni a helyzettel. És én is gyerek voltam. A kamaszkor küszöbén álló, suta kislány, és úgy éreztem, senkim a világon nincs. Ezekben a hónapokban, úgy gondolom, a családom minden tagja a maga fájdalmával volt elfoglalva, amit Édesanyu távozása okozott. Mindössze 36 éves volt… S senki nem vette észre, mennyire egyedül hagytak. Ezért is történt meg az első szökésem, ami nem is volt igazi szökés, sokkal inkább félreértés. Hercike mamánál volt, s valamiért apám engem is felküldött a másik mamához, hogy délután onnan menjek iskolába. Abban az időben volt délutáni “műszak” is a suliban.
Én fel is mentem, szót fogadtam. Még az oda vezető út gondolataira is emlékszem… Szomorú, fekete volt a sok tolakodó gondolat. Nem láttam magam előtt semmit, semmiféle jövőt, el nem tudtam képzelni, hogy lehet élni anya nélkül. Török nagyanyámhoz, apám anyjához kellett mennem. Ő volt a szigorú mama. Rendben meg is érkeztem, mama enni adott, kimehettem a kertbe játszani, s mikor elérkezett az idő, elindultam az iskolába. Mint utóbb kiderült, 12 órára kellett volna mennem, de én azt hittem egyre kell. Megérkeztem, és legnagyobb megdöbbenésemre az osztályteremben apám is ott volt, az osztályfőnökkel beszélgetett, a gyerekek pedig körbevették őket. Babu barátnőm is ott volt, s a felnőttek éppen őt faggatták. Ugyanis előtte való nap én azt mondtam Babunak, hogy azt hiszem inkább öngyilkos leszek, mert így nem lehet élni. Apám, szegény, elfelejtette, hogy mamához küldött. Mikor nem érkeztem meg az első órára, Babu elmondta az osztályfőnöknek, hogy azt hiszi valami bajt csináltam, ártottam magamnak, hisz azt mondtam neki.
Az osztályfőnök rohant a tanáriba, felhívta Édesaput a gyárban, hogy hol vagyok, mert né mit mondott Babu. Apám leblokkolt, s kétségbeesett, teljesen elfelejtette, hogy ő küldött el, s hazarohant. Persze, nem voltam otthon, ezért berohant az iskolába, s elkezdték faggatni Babut, hogy hátha valami nyomon el tudnak indulni. Ekkor érkeztem meg én. Most, hogy előjött az emléke, azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni a jelenetet. A pillanatnyi ledermedés után szegény jó apám zokogva ölelt magához, s könyörgött, hogy ne csináljak semmi hülyeséget, soha, ígérjem meg. Az osztály szinte egyszerre sóhajtott fel, hogy nem történt tragédia. Én meg álltam ott, sután-bután, s sokára értettem meg, mi történt. És amikor megértettem, azt hittem megszakad a szívem Édesapuért…. Mit érezhetett szegény, mennyire meg lehetett rémülve…
Azon a március nyolcadikán az osztály összepótolt, és nekem vettek egy csomó ajándékot. Ezek az ajándékok hivatottak elmondani nekem, hogy mennyire mellettem állnak, s szeretnek. Legalábbis én úgy éreztem.
Apám nemsokára asszonyt hozott a házhoz, s elkezdődött egy újabb kegyetlen kálvária. Magam sem tudom melyik volt kegyetlenebb , nehezebb. Az, amikor 12 évesen egyedül bolyongtam a felnőttek között az óriási fájdalmammal, vagy az, amikor lázadó kamaszként küzdenem kellett azért, hogy normális maradhassak. De ez egy másik történet.
Emberek, figyeljetek jobban a gyerekekre…

( A fotón a szüleim vannak )

 

A legyem

Fotó: internet

 

Kicsi koromban egyszer egy délutáni alvásom közben beszemtelenkedett egy légy a fülembe. Rettenetes élmény volt arra ébredni, hogy valami óriási zajt csap, zúg, mozog, s nehezen szabadult ki onnan. Azóta is, immár lassan 45 éve, nappal csak úgy fekszem le, ha lefekszem, hogy az egyik fülemen fekszem, a másikat betakarom. Ebben a kánikulában semmit nem takarok be magamon, de a fülem igen. S mivel errefelé még este tízkor süt a lemenő nap, így gyakran ezt teszem. Akkor is így járok el, ha nincs benn légy. És nálunk nincs benn, mert mániákusan vigyázok hogy ne legyen. Szúnyoghálok vannak az ablakon, ajtón, légycsapóból elektromos van kéznél. Ha véletlen az ajtó nyitásával besomfordál egy, addig jövök – megyek a lakásban a légycsapóval, ami elektromos, ugyebár, míg el nem kapom, s halálra nem perzselem. Igen, igen, kegyetlenség, de nem én találtam fel, s nem én kezdtem a mostani legyek őseivel a háborút.

Tegnapelőtt a fürdő ablakán megadta magát a szúnyogháló, s egyik sarka lefittyedt. Mire észrevettem, már benn is volt egy légy. Egy közepes termetű, a szokottnál kicsit hangosabban zúgó, és sebesebben repkedő, enyhén zöldes színű légy. Nosza, előkerestem a légyfogót, az elektromosat. Sokáig kergettem, de mindegyre kicsúszott a csapó útjából, s megúszta. Már-már kezdtem gyanakodni, hogy ebből keményebb csata lesz, s lőn. Kénytelen voltam este úgy lefeküdni, hogy az uramnak kiadtam az ukázt: ha éjjel kimegy a hálóból, szokásunkkal ellentétben csukja az ajtót, mert ellenség leledzik a házban. Végtelen türelemmel megáldott emberem pisszenés nélkül vette tudomásul a harci helyzetet, s kérésemnek megfelelően cselekedett. Tegnapra aztán kimerült az elem a légyfogóból. Na, nem baj, úgyis máshol van dolgom, töltőre tettem az elemeket, s a  dög megúszta még egy darabig. Estefele nekiálltam , üzembe helyeztem a fegyverem, s hajrá, csatára fel!

Eltelt két óra mire beletörődtem, hogy vagy kiment, a csata hevében néha kinyitott ajtón keresztül, vagy a szüntelen repülésbe belepusztult, s valahol senyved a teste, majd nagytakarításkor felporszívózódik. Ezzel nyugodt lélekkel lefeküdtem. Ma hajnalban arra ébredtem, hogy ott dünnyög a szobában az eszemadta! Fúriaként pattantam fel, kirobogtam a konyhába, s vissza az elektromos fegyverrel, legyet ölni, perzselni, megnyúzni, s még egyéb kárt is tenni benne! Fent repkedett teljes nyugalommal a csillár körül, ahol nem értem el, s komolyan mondom, mondikált. Hogyaztmondja: ” Nem lehet a légynek békét hagyni? Kergetni kell, fegyverrel rátámadni? Hát nem férünk meg ebben a nagy házban mindketten? Hát tehetek én az őseim bűneiről? ” . Én dühösen ugrándoztam, de sehogy nem tudtam elég magasra ugrani, így mikor megszólalt az éjjeliszekrényen az ébresztő, csak ennyit mondtam: ” Szerencséd van, megúsztad! De mire hazaérek híred -hamvad ne legyen, mert nincs kegyelem! ” Azzal elkészültem, s elmentem munkába.

Hazaérvén, a hőségtől tikkadtan nyúltam a hűtőbe hideg vízért, s fáradtan huppantam le az asztal melletti székre. Már majdnem a számnál volt az üveg szája, mikor az abroszon megláttam őt. A legyet. Az utóbbi napjaim ádáz ellenségét. Jobb kezemmel éppen elértem a pultra tett fegyverem. Lassan, óvatosan nyúltam érte, s ugyanilyen lassan közeledtem a szundikálni látszó légy felé. Ajkaimon már készülődött szárnyrakelni a diadalittas csatakiáltás. Anélkül, hogy felébredt volna, ráfektettem a rázós lapját a légyölőnek, s kéjesen benyomtam a gombot, hogy halálra süssem. Tudni kell erről a készülékről, hogy ha szúnyog, darázs, s egyéb repülő rovar kerül a közelébe, s én megnyomom a gombot, azonnal fickándozni kezdenek, és pillanatokon belül áramtól holtraváltan megdöglenek. Érezni a perzselt szagot is. Namármost, az én legyem feküdt továbbra is nyugodtan, meg se moccant. A perzselt szag is elmaradt. Csodálkozva emeltem fel a készüléket, hogy megnézzem lemerült-e megint.

Őlégysége ebben a pillanatban vígan megrázta magát, nyújtozott egyett, s elegánsan tovább libbent, esküszöm, röhögve. Most van egy házi legyem. Nem fogom megölni. Amelyik légynek ennyi esze van, s így tudott rángatni engem három napon át, az megérdemli, hogy éljen. Majd letakargatom amit le kell, s ilen pluszmunkákat végzek miatta. Egy befőttesüveg fedelébe tettem ki neki vizet, egy másikba valami parizert, mert van nekem lelkem, nem veszejtem éhen, ha már ez a helyzet…Végelgyengülésben pusztul majd el. Apropó… Mennyit él egy légy, ha nem ölik meg?

 

 

Echte ungarische lángos

Az úgy kezdődött, hogy a Mamival sétálni mentünk, pontosabban ő a székben ült, én toszogattam előre. Nagyon szerettem ezt a Mamit, bár már teljesen demens volt, az a szívbéli jóság, ami az alaptermészetét jellemezte, megmaradt. Szóval sétálni mentünk, s belebotlottunk a városnapokba. Volt ihaj es, meg csuhaj es, s lacikonyha lacikonyha hátán kínálta a portékáját. Az egyik előtt nagy sor állt, s rajta a felirat: Echte Ungarische Lángos. Történt mindez még Ausztriában, s akkoriban a határ még létezett a két ország között. E ténynek a későbbiekben lesz jelentősége. Na, mondom Maminak, ebből mi veszünk, s eszünk, biztosan finom, ‘sze ölik egymást érte a derék osztrákok.

Mit ne mondjak, enyhén szólva is csalódást okozott. Előre meg voltak sütve, s mikróban melegítették sorra őket. De Mami a többi honfitársával együtt, jóízűen megette. No, mondok, megálljatok, megmutatom én milyen az echte ungarische lángos. Azzal hazafelé kunkorodunk, s én szépen begyúrtam a messze földön híresen finom lángostésztámat, megsüttem, s Mami népes családja körében szétosztottam. Volt is csudálkozás, hálálkodás, s jó étvágy. Azt állították, hogy életükben nem gondolták volna, hogy a lángos ilyen is tud lenni. Én meg büszkén, kidülesztett mellel jöttem-mentem egy hétig a sok dicsérettől elalélva.

Telt múlt az idő, s nekem lassan pakolni kellett a bőröndömet, hogy hazamenjek jól megérdemelt pihenésem kitölteni. Utolsó nap csak Mamival ketten voltunk otthon, az egész család elutazott valahova. Estére vártuk őket s a váltótársam. Gondoltam egy merészet, s bedagasztottam egy jó nagy adag lángostésztát, hogy meglepjem őket. Míg kelt, a bőröndöm készre csomagoltam, csak a szükséges pár dolgot hagytam kinn. Mire végeztem az idő eltelt, s nekiálltam sütni a lángost. Kicsit rosszabb lehetett a liszt vagy az élesztő, mert nem valami hejjde nagyra nőtt a tészta, de idő morfondírozni nem volt, ha kész akartam lenni mire megjönnek.

Beledobtam az első darabokat a forró olajba, s eléggé morogtam a bajszom alatt, látván, hogy a megszokott eredmény elmarad, s csúf, lapos izék lettek a szép pihekönnyű lángos helyett. De kisütöttem, hiszen nem dobhatok el ennyi élelmet, s időm se volt újrakezdeni mindent. Mikor készen lett Maminak megkentem egyet fokhagymával, tejfellel, s rászórtam a reszelt sajtot. Szegény drágám már nyálcsorgatva várta, hogy ehesse, szinte egyetlen megmaradt öröme az étkezés volt. Hanem amint annyira hűlt, hogy beleharaphatott, s ő meg es tette, a falat megállt a szájában, s úgy maradt. Kérdem tőle mi a baj? Válaszul a konyha másik sarkába köpte a falatot, s a kezében lévő izét ki akarta dobni az ablakon, ami csukva volt, de Mami eltalálta. Csendesen csúszott lefelé a tejfeles felével landolt lángosféleség…

Mese nincs, meg kell kóstolnom. S lőn. Én nem tudtam olyan messzire köpni mint Mami… De szívesen az ablakhoz vágtam volna a kezemben lévőt, ha nem én kell letakarítsam. Olyan sós volt mint a géra. Gondolom kétszer sóztam. Ezért nem kelt meg, ezért lett ehetetlen. De a helyzetet meg kell oldani! Ezt a szégyent nem vállalhatom! Fogtam a vájlingnyi lángost, alaposan becsomagoltam, papírba, nájlonzsákba, s még egy nájlonzsákba, s begyömöszköltem a bőröndömbe. Mikor megérkeztek, s megkérdezték, hogy süttem-e valamit, mert úgy érzik, egy angyal ártatlanságával s szemrebbenés nélkül hazudtam, hogy nem. Kissé csalódottak voltak, de túlléptek a dolgon.

Másnap reggel korán elbúcsúzkodtam, s a Mami veje kivitt a vonathoz. A lángos esete teljes homályba borult, alig vártam, hogy magyar földre érjek. Csak előbb érkeztek a vámosok. Valamit nagyon kerestek, mert szokatlan módon kinyittatták mindenkivel a csomagját a vonaton. Hozzám is elértek, s ekkor már bennem ott motoszkált, hogy a bőröndömben hatalmas mennyiségű lángos van, fekete zsákokban. De nem volt apelláta, ki kellett nekem is nyitnom a csomagom. A vám szigorú őrei közül az egyik rábökött a fekete zsákra: Mi az? Én irultam, pirultam, hebegtem valamit az orrom alatt, s gondolom ettől mérhetetlenül gyanússá váltam, mert az utastársak elkezdtek messzébb húzódni a közelemből. s a vámosok felélénkülve kérdezték ismét, immár nyomatékosabban: MI AZ? Egyikük meg is tapogatta, s kissé undorodva kapta vissza a kezét, mikor megérezte a tészta állagát. Kénytelen voltam összeszedni magam, s kinyögtem: Lángos.

Mindenkinek elkerekedett a szeme. A sokat látott vámosoké is. Lángooosss??? De asszonyom, kérem mutassa meg, nem hiszem! Megmutattam. S a feszült helyzetet felmérve, mely abból adódott, hogy nem értették, miért van tele egy disztingvált úriasszonynak látszó személy bőröndje lángossal, kénytelen kelletlen elmagyaráztam. Az egész vagon dőlt a röhögéstől, s szerintem a szomszéd vagonból is átjöttek csudát látni, annyin voltak. A vámosok hivatalos arckifejezése is a múlté volt, mert alig tudták a tekintélyüket valamelyest megőrízni a történteket hallva. Végül az egyikük megszólalt: Rendben van asszonyom, de miért nem dobta ki??? Miért cipeli országhatárokon keresztül? Mélységesen felháborodva mondtam, hogy azt azért mégsem vállalhattam, hogy az echte ungarische lángos neve bemocskolódjon, inkább hazacipelem. Esetleg itt most már megengedik, hogy leszálljak, s eldobjam? Nem engedték meg. Haza kellett vinnem. S mivel engem arra tanítottak, hogy élelmet nem dobunk el, gondoltam szépen megetetem a kutyáinkkal.

Szegény kutyák sem tudták olyan messze köpni, mint Mami… De kiköpték..