Hétfő reggel teljesen bezsongva lavíroztunk a városban a káposztáshordókkal. Izgultunk, nehogy lekéssük Péter érkezését. Végül megszabadultunk a hordóktól, s vagy 15 perccel a vonat érkezése előtt álldogáltunk az állomáson. Igyekeztünk a legjobb stratégiai helyet elfoglalni a peronon, hogy kissé beleshessünk a kanyar mögé, elsőnek akartuk látni a felbukkanó mozdonyt.
Nagyon izgultunk. Az esküvőnk előtt éreztem ilyen jóleső borzongást, “dagadást így szívtájékon” – ahogy az uram fogalmazott. Tudtuk, hogy valami jó következik, alig bírtuk kivárni. Tördeltük a kezünket, álltunk egyik lábunkról a másikra, s nem sokat mondtunk egymásnak, csak vigyorogtunk.

Végre befutott a gyors, s elgördült előttünk Péter arca. Jujj, már nem bírtam álldogálni, sétálni, elkezdtem rohanni a nagy pocakommal a vonat után.  Az uram kiabált, hogy ne szaladj, mert elesel, persze ez őrá nem vonatkozott, szaladt ő is ezerrel. 🙂 Péter egy kicsit csodálkozott rajtunk, de néhány másodperc után már apa karjaiba vetette magát. A nagyszülők szavába vágva hazáig mesélte babanyelven élményeit a vakációról, s az 5 órás vonatozásról.