Ottó arra riadt, hogy zsibong a ház. Nagyon keveset aludt, s hasogatott most is a mellkasa, zihálva szedte a levegőt. Mint a kés, úgy hatolt bele a tudat, hogy a húga eltűnt a tegnap este. Hirtelen pattant fel, de azonnal vissza is huppant, annyira felerősödött a fájdalom. Mikor kicsit csillapodott, kinyújtotta a kezét a csengőért. Szerette ezt a csengőt, még nagyapó gyerekkorából maradt itt. Fanyelű kis rézcsengő volt, simára kopott a sok használattól, de csodálatos hangja volt. A csengőszóra Rózsi szaladt be, kipirult arccal, sugárzó mosollyal:

– Csakhogy felébredt! Megvan Gréti, hazakerült! Átfázott, piszkos lett, de itthon van! Egy pásztorember talált rá, ő hozta haza. Feküdjön csak nyugodtan, úrfi, mindjárt felküldöm Grétácskát, csak éppen fürdetik. Jaj, lelkem, hogy zihál a mellkasa! Na, várjon!

S azzal elrohant a konyhába. Erélyesen adta ki a parancsot :

– Mariska! Kerítsen valahonnan juhfaggyút, azonnal! Az úrfinak megint begyuladt a mellkasa! Szalajtson valakit orvosért is, gyorsan, mozogjon, adta – szedte lusta némber!  Mikor Gréti kisasszony készen van, küldjék fel a bátyjához. – fordult aztán a pesztonkához, s azzal kisietett a konyhából.

Hatalmas konyha volt, régimódi, örökké göztől terhes. Középen terpeszkedett a tűzhely, afölött hatalmas fakanalak, merőkanalak, mindenféle konyhai alkalmatosságok lógtak, katonás sorrendben. Clarissa, az olasz szakácsnő rendet és fegyelmet tartott a birodalmában. Arisztokratikus nevével ellentétben, Clarissa egy tenyeres talpas sziciliai parasztasszony volt, főzőtudománya és étvágya legendás volt. Súlyos személyiség volt, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. Kövérsége ellenére fürge mozgású, csak úgy ringott a rárakódott zsírtömeg, mikor elindult. Mariska, a kis konyhalány mindig összerezzent, mikor Clarissa elindult.

– Ná, hálláni á Rózsikát? Menni Máriská, szedni váláhonnét juhfággyút! Mozogni, gyorsán, szedni lábát egyik kettik! – törte darabokra a magyar nyelvet, s mint mindig, Mariska most is szaporán engedelmeskedett.

 

Ottó lehunyt szemmel, ajkán halvány, megnyugodott mosollyal feküdt az ágyban, türelmesen várva a húgára és a faggyúra. Kissé elhúzta az orrát, mikor a faggyúra gondolt, ami úgy bűzlőtt, hogy jobb nem is rágondolni, de azt is tudta, hogy az mindig segít, ha a mellkasára teszik. Aztán a fájdalom múlásával  a bűz is szelídül. Gréti, szokásához híven, harsányan rontott be.

 

– Ottó! Ottó! Segítened kell! Engem most figyelnek, nem mehetek ki, főleg nem egyedül! Megfagy  odakinn! Megeszik a farkasok! Mert sok van, én is hallottam az éjjel! Segíts, Ottó, Ottókám! Kérlek! – rimánkodott a kislány. Ottó csitítólag szólt rá:

– Csak szépen, sorjában, Gréti. Semmit nem értek, mit hordasz itt össze? Ki fagy meg? Hol? S különben is hol voltál, hová tűntél el olyan hirtelen az este? Szégyelld magad! – váltott szigorúra – majd belepusztultunk az aggodalomba! Szóval nyugodj meg, és sorban mondj el mindent!

– Ottókám, drága testvérem, erre most nincs idő! Majd elmesélem, ha megmentettük őt! Kérlek, gyere, jussunk ki valahogy, mert megfagy ott a hidegben!

– Ki, te lány, az Isten szerelmére! Kiről beszélsz? – fakadt ki Ottó, de azért óvatosan öltözkodni kezdett, mert érezte, hogy Gréti valami komoly dologról zagyvál. A kislány, látván, hogy a fiú öltözködni kezd, hadarva kezdte mondani.

– Egy lány, Ottó. Akkorácska mint én. S szegény nagyon fázik, rongyos, éhes, és azt hiszem beteg is. Az este, mikor korcsolyáztunk, egyszer kicsit bentebb mentem a vizibokrok között. Mindig kíváncsi voltam, mi lehet arrafele. S ahogy mentem, észre sem vettem, hogy az erdő szélén kötöttem ki, csak mikor már a korcsolyám elakadt mindenféle gyökérben. Mi tagadás, megijedtem, s elindultam visszafelé, sietve, mert féltem. De egyszerre csak halk, vékony hangot hallottam. ” Ne hagyj itt, ne hagyj itt”. Erre már csak meg kellett fordulnom. S hát ahogy megyek a hang után, belebotlottam ebbe a szegény kislányba. Ott sírt, rítt s fázott. Én hamar ráadtam a bundácskámat,  kérdezgetni kezdtem. De nem válaszolt, csak sírt erősen, sokáig sírt. Brrr, rossz volt nagyon Ottókám, kinn lenni, fázni, farkasüvöltést hallani. Mikor a pásztor bácsi arra jött, s ő meglátta, hogy felénk közeledik, elbújt, és könyörgött, hogy senkinek ne mondjam meg, hogy ő ott van, mert akkor megtalálják őt. Hogy kik találják meg, s mi lehet rosszabb a fagynál, nem tudom, de már azt akarta, hogy inkább otthagyjam. Talán veled ide hozhatjuk, s valahol melegbe elbújtatjuk, hátha akkor kiderül ki ő, s kik keresik.

Óvatosan lopakodtak ki a házból, ami elég nehezen ment, mert mindegyre meg kellett álljanak, Ottó fájdalma nőtt, s a köhögés fojtogatta. Gyalogosan mentek,  jó messzire esett az a rész, ahol a kislányt megtalálni vélték. Kifulladva érkeztek meg  Ottó láztól  égő arccal és hevesen köhögve, Gréti zihálva az izgatottságtól, s hát tényleg ott volt egy kupac rongyon Gréti bundája. Ahogy Ottó köhögött, a rongycsomó megmozdult. Lassan mozgott, s előbb a hidegtől elkékült ujjacskák váltak láthatóvá, aztán kinyúlt egy karocska, s könyörögve reszkető hang szólalt meg.

– Vigyenek melegre, mert megvesz az Isten hidege…

Felnézett a rongyok alól, hogy kik is vannak ott, bár már az sem érdekelte, ha az üldözői találtak rá. Ekkor Ottóba beleragadt a lélegzet, úgy megdöbbent attól amit látott. Jobban mondva akit látott. A húgára nézett, s aztán megint vissza az idegen kislányra,  ezt ismételte sokszor, hol egyikre, hol másikra tekintve, hitetlenkedve, míg Gréti rá nem szólt, hogy siessenek, mert megfagy az ártatlan.

A bunda és a rongykupac alatt ugyanis a húga pontos mása fagyoskodott. Soványabban, koszosabban, de tagadhatatlanul Gréti arcvonásai néztek rá könyörögve. Már ő is menni akart, már nem bánta, ha rátalálnak. Ottó valahogy összeszedte magát, s elindultak a ház felé, ahol jó meleg és további bonyodalom várta mindhármukat.