Lozünplik

Kamasz voltam már amikor a legesleg sötétebb korszakát éltük a Ceausescu érának. Életemnek is ez a legsötétebb korszaka. Ekkor már pár éve elvesztettem Édesanyut, már túl voltunk sok bántáson, mostohám már velünk volt egy jó ideje. Ekkor kezdődött az, hogy bizony, volt olyan, hogy éhesen feküdtünk le, de még mindig nem nevezném éhezésnek. A boltok mindenkori ürességük csúcsát érték el, csak ecet, halkonzerv és vodka volt a polcokon. A kenyér savanyú volt és fekete, és bár soha nem volt friss, mindig sor volt érte. Kifliről, perecről, kalácsról csak álmodoztunk, de azt sem gyakran, hiszen fájt a finom ízekre emlékezés. Ebben az időben pénzünk is kevés volt a családban. Hogy volt-e valamiféle inflálódás is, vagy egyszerűen csak a mostohám nem tudta beosztani az egytlen fizetést, amit Édesapu hozott haza, nem tudom. Csak nem volt. Örökké hiányt szenvedtünk belőle, s azt a kevés élelmet sem mindig tudtuk megvenni, amit nagy ritkán adtak a jegyre. Ezért aztán leleményesnek kellett lenni.

Első körben minden zúgát felkutattuk a lakásnak, s általában találtunk is erre -arra pár banit, egy-két lejt. Mikor már a fürdőkádból is kivettük az egylejest, mely azt hivatott megakadályozni, hogy az alsó szomszédot beáztassuk, amikor a vizet engedjük le a kádból ( túl gyorsan folyt le ), na, akkor következett az ócskapiacra menés. Szombat este szólt a mostohám, hogy nézzek körül a cuccaim között, mit viszek ki, s szedjek össze a Vörös Zászló régi számaiból párat, reggel ócskára megyünk. Szerettem az ócskára járni, de tudtam, hogy a holmijaim között már nem nagyon van olyan, amiről szívesen lemondanék. Százszor is átforgattam a ruháim, míg végre kikerült közülük egy kötött rövidujjú blúz, ami télen hideg volt, nyáron túl meleg, egy hosszú “lovestory” sál a sapkájával, amit én kötöttem, egy tornacipő, ami kicsi volt, és még hozzácsaptam a régi babámat, s végül fájó szívvel, de pár Napsugár is odakerült. Az Amo szappant többször kivettem a ruhák alól, de mindig visszatettem, nem volt szívem eladni, bár tudtam, hogy talán azért kapnánk a legtöbbet.

Már a hátizsákomba kezdtem el bepakolni a holmikat, mikor bejött a mostohám, ellenőrizni meddig jutottam.

-Ennyi az egész? – kérdezte.

-Ennyi. Már nincs mit eladjak.

-Na, várj, majd én még egyszer körülnézek.

Elhűlt bennem a vér, mert tudtam, hogy ami nekem kincs, neki pénzt jelent. S lőn. Kivette a kicsi piros blúzom, amit még Édesanyuval varrtunk ki elől a fehér nyaki paszpól alatt szép kézimunkával kivarrt apró virágok díszelegtek, piros virágok, zöld levélkékkel, s nekünk titkos jelentése volt, mert imígyen hordtuk magunkon a piros-fehér-zöld színt, mely magyar szívünket melengette. Már alig tudtam magamra rángatni, rövid is volt, szűk is, de semmi pénzért nem akartam megválni tőle. Most azonban nem volt apelláta, muszáj volt. S minden tiltakozásom ellenére is, kikerült az Amo szappan is, s pár IPM magazin is az eladnivalók között landolt. Hajnalban megpakolva, mint valami málhás szamarak, az első huszas buszhoz kimentünk, felgyúrodtunk rá, s irány az ócska. A buszról leszállva még jó darabot kellett gyalogolni a piacig, s emlékszem a párás hidegre, a vacogtató napfelkeltére. A Vörös Zászlókat aztán leterítettük a földre, s akkurátusan rápakoltuk a holmikat. Összeszorult a torkom, mikor megláttam Édesanyu leheletfinom fésülködő köpenyét a holmik között, s pár kedves könyvünket, mint az Igazi égszínkék, s a Réztábla a kapu alatt.

Az idő telt, a holmik fogytak, s minden amihez ragaszkodtam volna, gazdára talált. Mostohám, látva igazi mély bánatomat, azzal vigasztalt, hogy ne búsuljak, mert így lesz sok finomság, neki már félre is tettek a piacnál valamennyi falusi tojást, s házi tejfelt, és a néni ígért egy egész tyúkot is. A hastömő kincsekről hallva egész megvigasztalódtam, s már nem volt olyan sötét a világ. Sétáltam egy kört, lássam mit árulnak mások, a nap is felkelt, már melegített, s alig vártam, hogy hazainduljunk, s az élelmiszerpiacról elhozzuk a sok finomságot. Szinte mindent eladtunk, s elindultunk. Egyik piac a másiktól nem volt messze, ezért gyalogosan mentünk, no meg a csomagunk is könnyű lett. Félúton jártunk, mikor arra jött egy sorsjegyárus, aki az ócskára igyekezett. Vasból hajlított karikáról kínálta a Loz in plic-et, azaz a borítékos sorsjegyet. Nosza, mostohám megállította, s vett is mindjárt hármat, mondván, három a magyar igazság. Kettőnek vissza is nyerte az árát, s így tovább játszott. És tovább, és még tovább, és még tovább… Egészen addig, míg alig maradt valami a kincsekért kapott, s élelemre szánt pénzből. Hiába szóltam, hiába könyörögtem, durván rendre utasított, hogy ne szóljak bele mit csinál.

Eljátszotta a pénzt. Öt kiló pityókát tudtunk venni, úgy, hogy végig gyalog kellett hazamennünk, mert buszjegyre sem maradt. Mikor a lépcsőházhoz értünk rámparancsolt, hogy egy szót se Édesapunak, az este úgyis aludt, mikor összepakoltunk, és nem tudja mit vittünk el. Bennem forrt az düh, fájt az egész, s ott előtte, mikor felértünk, elmondtam Édesapunak. Mostohám felháborodott, s rámutatott, hogy mennyire el akarom én őt a háztól űzni, képes vagyok ilyen rágalmakat kitalálni.

Édesapu szíjjal vert meg… Hogy móresre tanítson, máskor ne rágalmazzak senkit. Szegény jó apám, ha más verésért nem is, de ezért megbűnhődött. Amikor már beteg volt, s nem volt gyógyszerre pénz, mostohám elment a sógorom édesapjához, és sírva kért tőle kölcsönt az apám gyógyszerére. Aztán nemsokára látta, amint a kölcsönkapott száz lejt eljátssza sorsjegyen… Akkoriban 3 lej volt egy sorsjegy. Apámnak így nem lett orvossága…

Tanár elvtársnak tisztelettel jelentem….

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

…az osztály létszáma 36, ebből jelen 34, beteg kettő….és a többi, és a többi, és a többi. Így jelentettünk annak idején, a kommunizmusban, minden tanóra megkezdése előtt. Egészen természetes volt nekünk, gyerekeknek, hogy elvtársként szólítottuk a tanárokat. A gyerek, az mindig gyerek, lett légyen a rendszer, amiben születik és él, akár kommunista, akár fasiszta, esetleg anarchista. A gyereknek törődésre, élelemre, fedélre és játékra van szüksége, minden időkben. Nekünk is ezek voltak a fontosak. Mit érdekelt bennünket, hogy a politika éppen milyen színben van hatalmon? Amikor a kommunizmus szép arca elfordult tőlünk, s eltűntek a boltokból az alapvető élelmiszerek is, s sorban kellett állni már hajnalhasadtával, tudtuk, hogy a rendszer hibája, hogy a kommunizmus átka ez, de akkor sem törődünk túl sokat vele. Az volt az érdekes, ami minden gyereknek. Hogy milyen játékunk van, a nagyszünetben mit csinálunk majd, ki kivel lesz egy csapatban, hogy Babu hozza vagy én a madzagot az ugráláshoz, hogy le tudunk-e csempészni egy darabka krétát az ugrókocka megrajzolásához, hogy ki a hetes, a napos, hogy kedd reggel kapunk-e egy lejt, mert aznap jött a néni a frissen sült pánkóval, hogy szeptemberben lesz-e új táskánk, tolltartónk, hogy kiszólítanak-e felelni, írunk-e dolgozatot, ki kinek a legeslegjobb barátnője, s ki kibe szerelmes, az, hogy vajon lemehetünk-e játszani az udvarra, mikor kész a lecke, s mikor lesz már vakáció.

Ilyesmi volt a fő-fő gondunk, nem az, hogy milyen rezsimben élünk. Persze azért ámulva hallgattuk az osztálytársunkat, akinek Magyarországról vagy a keletnémetektől hoztak csomagot, hogy mi minden volt benne, s elálmodoztunk, hogy milyen jó lenne, ha mi is kapnánk ilyesmit, de valahogy azt gondoltuk, hogy nekünk az jár ami van, azaz jegyre az élelem, az édesség s minden más silány minőségben, a sorban állás, az iszonyatosan rossz minőségű készruha, a nájlon egyenruha, a műbőr, csúf táska, az ormotlan cipők. Érdekes, pedig megtapasztaltuk a jót. Amikor minden volt a boltban, a jó minőséget… Ráadásul sokunk szülei erőn felül próbáltak nekünk megadni dolgokat, beszerezni, csináltatni. Ilyen volt a szabónál készíttettet ruhanemű. Emlékszem a szabó műhelyére, ami egyben a bolt is volt. Emlékszem arra a jellegzetes illatra, ami a sötét helyiségben a polcokon pihenő perkál, pamut, krepp, damaszt, s még ki tudja milyen anyagból áradt. Látom magam előtt a tűpárnát, amiben gyöngyházfejű gombostűk voltak, abból vette ki a szabó, szükség esetén. A függöny mögött vett méretet, s ha alakítani kellett, megtűzte gombostűvel az anyagot , és óvatosan kellett kibújni belőle, meg ne szúrjon. Örökké krétásak voltak az ujjai. A centis a nyakából lógott, és köpenyt hordott az utcai ruhája felett.

A köpeny egyébként mindenhol jelen volt. A bolti eladón éppen úgy, mint a gyári dolgozon, az orvoson, a lakatoson, a péken. Kék, fehér, barna, kinek milyen. Sokszor megállapítható volt a foglalkozás a köpeny színéből. Nekünk, gyerekeknek az iskolában egyenruhánk volt, de a “praktikán”, ahogy a gyakorlati oktatást neveztük a líceumban, köpenyünk volt. És a köpenyünkön is ott volt a karszám. Mindenkinek egyéni karszáma volt. Ha a karszám, a lányoknak fehér hajpánt, a pionírnyakkendő és az ellenőrző nem volt nálunk, a hetes haza is küldhetett, nagyobb ellenőrzésekkor meg is tették. Féltünk attól, hogy hazaküldenek. Az rossz volt, büntetés járt érte, megjegyeztek minket, hogy rendetlenek vagyunk, esetleg az igazgatónál kellett jelentkezni a büntetésért. Mégis, amikor csak lehetett, persze nagyobbacska korunkban, kicseleztük a rendszert. Feltettük a hajpántot, de csak addig míg látták. Biztosítótűvel rögzítettük a karszámot, s amint lehetett levettük, s zsebretettük. A pionírnyakkendő is így járt. De mindezeket gyerekes dacból tettük, nem a rendszer ellen, hiszen azt sem fogtuk fel, mi az a politika. A rendszer utolsó éveiben már gyakrabban voltunk áram nélkül, melegvíz nélkül, a gáz ereje olyan gyenge volt, hogy a tea alig főtt fel rajta. A lakások olyanok voltak mint a jégverem, de mi, gyerekek, elfogadtuk ezt is. Tudtuk, mindjárt veszik el a villanyt, addig kész kell legyen a lecke, tudtuk, hogy mackónadrágban, harisnyában, pulóverben kell lefeküdnünk, ha nem akarunk fázni, tudtuk, hogy a gyenge gázon lassan melegszik a víz, s kevés is, ezért gyorsan kell mosakodni, hogy ki ne hűljön. Bár nekünk villanyrezsót tettek be a szüleink a fürdőbe, mégis sietni kellett, mert a villany nagyon drága volt.

Azért tudtuk azt is, hogy vannak dolgok, amikről nem beszélünk a házon kívül. Arról, hogy a szüleink honna szerznek be dolgokat, hogy szidják a rendszert, hogy milyen könyveink vannak, hogy ki jár hozzánk, hogy miről beszélgetnek a felnőttek. Tudtuk, de mégis, le kell írjam, el kell mondjam: gyerekek voltunk mi is, s akkor is jó volt annak lenni.

Az amerikai nagybácsi

Vilmos a telep lumpja volt. Polgári családból származott anyja egy megesett lány volt, akit szánalomból feleségül vett a telepi úri szabó. Szánalomból, meg a hozományáért. Békésen éltek egymás mellett, s nevelték Vilmost, közös gyermek nem született. Az úri szabó akkor halt meg, mikor Vilmos Bécsben tanulta a jogot. Jobban mondva mindenki úgy tudta, hogy jogot tanul. De ő már ekkor elmerült a lumpolás keserédes örvényében. Hónapos szobájának a bérét rég nem tudta fizetni, s ivócimboráinál húzta meg magát, mikor melyiknél, attól függően melyikük állt éppen úgy anyagilag, hogy lakni tudjon valahol. Az úri szabótól érkező havi apanázsnak hamar a végére járt, olyankor napokig pezsgőn élt, szép nőket ültetett az ölébe kártyázás közben, és a cimboráknak minden földi jót megadott. Aztán meghalt az úri szabó, s ő haza kellett menjen, mert anyja nem tudta küldeni tovább a pénzt. Kénytelen-kelletlen a telep kocsmájába járt, ott kártyázott, s a szögletes Micinek, a csapos vénülő lányának csapta a szelet. Időnként fel-fel sóhajtott, s elmerengve mondta:

 

– Hejj, Micike, Micike! Ha tudná milyen úri dolgom volt nekem Bécsben! Ha tudná…

Micike pedig szájtátva hallgatta a lump élet részleteit, zsíros pattanásai lángvörösre gyúltak izgalmában, s pöszén kérdezte, szinte kisziszegve sárga lapátfogai közül a szavakat:

– Vilmosz, ugye, ha visszamegy Bécsbe, engem isz magával visz? Úgy szeretnék úri dáma lenni, Vilmoszkám!

 

S Vilmos égre földre esküdözött, hogy elviszi Micikét a világ végére is, mikor teheti.

 

– Töltsön még abból a kadarkából Micikém, – kérte ilyenkor mintegy zárásképpen, s távozáskor mindig elfelejtett fizetni. De Micike bízott a jövőben, és takargatta szerelme gyengeségeit, azaz fizetésképtelenségét. Volt azért olyan is, mikor Vilmos fizetett, anyja fizetésnapján valamennyit mindig kiegyenlített a hiteléből. Sőt, néha ő maga is munkára vetemedett, mikor otthon, a különben csendes szavú anya kiborult, és megtagadta tőle a pénzt, élelmet. Utcára sose tette ki, nem lett volna szíve.

 

Egy szép nap aztán megtörtént a csoda, amiről eleddig csak hallottak a telepen, s városi legendának hitték, hiszen élő embert nem ismertek, akivel megesett volna ilyesmi. Vilmos levelet kapott Amerikából, melyben közölték, hogy az úri szabó testvérbátyja elhunyt, s örökösként az öccsét vagy annak leszármazottját jelölte meg. Mivel Vilmost az úri szabó sajátjaként nevelte, s nevére is vette, Vilmos volt az örökös. Részegen olvasta el a levelet, ami tökéletes magyarsággal volt írva, s álmodozva tért nyugovóra, mindössze a cipőjét rúgva le. Reggel aztán, mikor kinyitotta a szemét, elmerengett, azon, milyen szépet álmodott. Őszintén megdöbbent, amikor a szobája szürkére kopott padlóján valóban ott hevert a levél. Újra olvasta, majd legényesen felpattant, s egy szusszal berohant a kocsmába.

 

-Micikém! Életem szerelme! Idesüssön! Meggazdagodtam! Letekintett reám a Fennvaló! Micikém! Ha Istent ismer maga most pénzt szerez nekem, amivel az örökségért elutazhatok!

 

Micike egyik bámulatból a másikba esett, és csak nehezen fogta fel mi történt. Mikor végre eljutott a tudatáig lángvörösre gyúlt pattanásokkal felhúzta nem létező szemöldökét.

 

– Engem isz visz , Vilmosz?

-Micikém, drágaságom, elmegyek előbb én, s mikor már krőzus lettem, maga utánam jön! Biztosan nincs két hajójegyre pénze, édes szerelmem! Azon felül pedig csak nem gondolja, hogy a hosszú hajóutat egy fitying nélkül teszem meg? Micike, ez befektetés a jövőnkbe! – vált kioktatóvá a hangja hirtelen.

-Vilmoszom, ó, Vilmoszom! – sziszegte félig aléltan a boldogságtól a vénlány , – ugye Bécsbe isz elvisz majd? Ész az Aida cukiban esszük a szüteményt, Vilmoszom! Szaladok, hozom a pénzt, ész az Iszten megáldja, maga menjen, csomagoljon , édeszem!

 

Azzal kirobogott, zsírtól fénylő haja csak úgy lebegett utána, s futtában hajította el unalmassá sárgult csipkés kötényét. Vilmos egy hét múlva elindult. Vonattal ment a kikötőig, s ott hajóra szállt. A hajóúton az elején rettenetesen rosszul érezte magát, csak mikor csillapultak a tenger hullámai, s ő is kezdte megszokni a ringást, kereste fel a hajó vendéglőjét. Egész úton pezsgőt ivott,  nosztalgikus hangulatba került ettől, felidézte a Bécsi éveket. Micike pénze rohamosan fogyott, de nem törődött vele, hiszen éppen azért utazik a nagy Amerikába, hogy krőzus váljék belőle. Tudta, hogy Micikét nem hozza majd ki ide ebbe a szép új világba, hiszen szegény buta teremtés mihez is kezdene egy Lugosi Vilmos mellett? Majd megküldi neki a pénzt, s az ügy szépnen el lesz felejtve. Kártyázott is a hajón, s újonnan szerzett cimboráinak eképpen mutatkozott be:

 

-Áj em Lugossy William, két essel és ipszilonnal, apukám.

 

Végre megérkezett. Elegáns kis hotelben vett ki szobát, egyik útitársa tanácsára. Felfrissítette magát, s egy erős feketét ivott meg a bárban, mielőtt elindult az ügyvédhez. Füttyös jó kedve volt, és szerencsére nem okozott nehézséget, hogy a címet megtalálja. Legszívesebben forgatta volna az ujjai közt a sétapálcáját, olyan kicsattanóan boldognak érezte magát a küszöbön álló gazdagsága tudatában. Sajnos nem volt sétapálcája. Nyomban el is határozta, hogy vásárol egyet, az egy Lugossyhoz hozzá kell tartozzon. Elegánsat, fekete , lakkozott ébenfából, ezüst nyéllel, az arany olyan közönséges lenne. Aranyból majd a cigarettatárcája lesz, s gyémántberakásos a szivarvágója. Flegmán vetette oda a titkárnőnek, hogy az ügyvéd úr várja. A kérdésre, hogy kicsoda ő, hetykén válaszolt:

 

-Lugossy William, kérem szépen. Két essel és ipszilonnal, anyukám.

 

Az ügyvéd szívélyesen fogadta, s Vilmos elkönyvelte magában, hogy errefelé nagyon lekezelően szívélyesek a gazdag örökösökkel. Bár minden szava csöpögött a kedvességtől, mégis érzeni lehetett a tömzsi kis ügyvéden, hogy nagyon várja, túl legyen az egész ceremónián . Maga elé tessékelt Vilmost, hellyel kínálta, és rögtön belekezdett. Közben idegesen dörzsölgette a kezeit, s néha mintegy nyomatékként,  tenyérrel az asztalra csapott.

 

– Igazán szép öntől, hogy elfáradt, igazán szép. – csattanás a tenyérrel, – S olyan messziről! Fáradtságos volt az útja, kedves uram? – választ nem várva folytatta. – Mindjárt rá is térhetünk a dologra, előtte itt és itt kérem írja alá, hogy tudomásul veszi az örökséget, mely kereken egymillió kétszázezer nyolcszázkilencvenhat dollár, – újabb tenyércsattintás az asztalon, – mely hat behajtócég között oszlik meg. Ön köteles ezt az összeget a papírokon feltüntetett határidőn belül törleszteni, kedves uram.

 

– Törleszteni? – hebegte Vilmos, – Mit kell én törlesszek?

 

– Hát a kedves nagybácsi adósságait, drága uram, hiszen tudja! Megírtam a levélben! Tisztán emlékszem, a második oldalra fért ki a lista a behajtók nevével és követelésével! De hova megy uram? Várjon! Nem írta alá a papírokat! Halló! Uram, álljon meg!

 

De Vilmos nem is hallotta. Egyre ott zengett a fülében, amit az ügyvéd mondott. ” A kedves nagybácsi adósággait”. Adósságot örökölt! Adósságot! Tántorogva ment vissza a szállodába. Egy centje, nem sok, annyi sem volt. Észrevétlenül ment el, szerencsére a csomagja olyan kicsi volt, hogy nem keltett gyanút. Hosszú hónapokig éhezett és fázott New York utcáin, s koldulásból tudott néha egy kis élelmet venni, míg a levelére válaszolva Micike pénzt küldött neki a hazaútra. Otthon aztán maradt a telep lumpja, s sokszor mesélt részegen az amerikai örökségéről.

-Akkoriban én még, hukk, Lugossy William, hukk, voltam, apukám, hukk! Bizony, két essel, hukk, és ipszilonnal, apukám, hukk.

 

Micike haláláig szerelmes volt belé, de házasságot kötni nem volt hajlandó. Ha nagy ritkán ez szóba került, pirosra gyúlt pattanásokkal tiltakozott:

 

-Mégiszcsak tisztesszégesz lány vagyok én, Vilmoszom, nem mehetek a telep lumpjához feleszégül!

 

 

Gyerekgyász

A minap jutott eszembe, hogy milyen rettenetesen egyedül maradtam, mikor Édesanyu meghalt… Persze, eddig is tudtam, de ebben a formában igazából még nem gondoltam bele. Hercike húgomat felvitte Édesapú mamához, Gabi nővérem már nem lakott otthon. Apám és én maradtunk a lakásban. Mennyire féltem mindentől… Ezek az emlékek csak most jönnek elő. Eddig, úgy tűnik, jó mélyre elástam. Tizenkét éves voltam. Már nem kicsi lány, de még nem is nagy. Emlékszem, Édesapu reggelente elment dolgozni, s én teljesen egyedül maradtam otthon. Rettegtem. Nem tudom mitől, mert nem fogalmaztam meg. Még sötét volt, s nyáron nem volt iskola, de mikor volt is, nekem csak nyolcra kellett mennem, apám ötkor elment. Kinyitottam a szobám ablakát, és az ablak alatt lévő íróasztalra tettem egy párnát, az alá egy konyhakést, ha támadás érne, leültem a székre s fejem a párnára hajtottam, úgy szundítottam még vissza… Azt, hogy ki támadhatott volna meg, nem tudom, de azt igen, hogy az ablakot azért nyitottam ki, hogy segítségért tudjak kiáltani, ha kell. Felnőtt fejjel azt gondolom, hogy zaklatott lelkiállapotom miatt voltak bennem eze a félelmek.
Mikor az iskola elkezdődött sem lett jobb egy kicsit sem. Az osztálytársak tudták, hogy milyen szörnyű vakációm volt, elvesztettem drága, szeretett Édesanyám. Mindenki úgy bánt velem, mint a hímes tojással, s sajnálkozva néztek rám, beszéltek velem.Már amikor beszéltek velem. Gyerekek voltak, nem sok mindent tudtak kezdeni a helyzettel. És én is gyerek voltam. A kamaszkor küszöbén álló, suta kislány, és úgy éreztem, senkim a világon nincs. Ezekben a hónapokban, úgy gondolom, a családom minden tagja a maga fájdalmával volt elfoglalva, amit Édesanyu távozása okozott. Mindössze 36 éves volt… S senki nem vette észre, mennyire egyedül hagytak. Ezért is történt meg az első szökésem, ami nem is volt igazi szökés, sokkal inkább félreértés. Hercike mamánál volt, s valamiért apám engem is felküldött a másik mamához, hogy délután onnan menjek iskolába. Abban az időben volt délutáni “műszak” is a suliban.
Én fel is mentem, szót fogadtam. Még az oda vezető út gondolataira is emlékszem… Szomorú, fekete volt a sok tolakodó gondolat. Nem láttam magam előtt semmit, semmiféle jövőt, el nem tudtam képzelni, hogy lehet élni anya nélkül. Török nagyanyámhoz, apám anyjához kellett mennem. Ő volt a szigorú mama. Rendben meg is érkeztem, mama enni adott, kimehettem a kertbe játszani, s mikor elérkezett az idő, elindultam az iskolába. Mint utóbb kiderült, 12 órára kellett volna mennem, de én azt hittem egyre kell. Megérkeztem, és legnagyobb megdöbbenésemre az osztályteremben apám is ott volt, az osztályfőnökkel beszélgetett, a gyerekek pedig körbevették őket. Babu barátnőm is ott volt, s a felnőttek éppen őt faggatták. Ugyanis előtte való nap én azt mondtam Babunak, hogy azt hiszem inkább öngyilkos leszek, mert így nem lehet élni. Apám, szegény, elfelejtette, hogy mamához küldött. Mikor nem érkeztem meg az első órára, Babu elmondta az osztályfőnöknek, hogy azt hiszi valami bajt csináltam, ártottam magamnak, hisz azt mondtam neki.
Az osztályfőnök rohant a tanáriba, felhívta Édesaput a gyárban, hogy hol vagyok, mert né mit mondott Babu. Apám leblokkolt, s kétségbeesett, teljesen elfelejtette, hogy ő küldött el, s hazarohant. Persze, nem voltam otthon, ezért berohant az iskolába, s elkezdték faggatni Babut, hogy hátha valami nyomon el tudnak indulni. Ekkor érkeztem meg én. Most, hogy előjött az emléke, azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni a jelenetet. A pillanatnyi ledermedés után szegény jó apám zokogva ölelt magához, s könyörgött, hogy ne csináljak semmi hülyeséget, soha, ígérjem meg. Az osztály szinte egyszerre sóhajtott fel, hogy nem történt tragédia. Én meg álltam ott, sután-bután, s sokára értettem meg, mi történt. És amikor megértettem, azt hittem megszakad a szívem Édesapuért…. Mit érezhetett szegény, mennyire meg lehetett rémülve…
Azon a március nyolcadikán az osztály összepótolt, és nekem vettek egy csomó ajándékot. Ezek az ajándékok hivatottak elmondani nekem, hogy mennyire mellettem állnak, s szeretnek. Legalábbis én úgy éreztem.
Apám nemsokára asszonyt hozott a házhoz, s elkezdődött egy újabb kegyetlen kálvária. Magam sem tudom melyik volt kegyetlenebb , nehezebb. Az, amikor 12 évesen egyedül bolyongtam a felnőttek között az óriási fájdalmammal, vagy az, amikor lázadó kamaszként küzdenem kellett azért, hogy normális maradhassak. De ez egy másik történet.
Emberek, figyeljetek jobban a gyerekekre…

( A fotón a szüleim vannak )

 

A legyem

Fotó: internet

 

Kicsi koromban egyszer egy délutáni alvásom közben beszemtelenkedett egy légy a fülembe. Rettenetes élmény volt arra ébredni, hogy valami óriási zajt csap, zúg, mozog, s nehezen szabadult ki onnan. Azóta is, immár lassan 45 éve, nappal csak úgy fekszem le, ha lefekszem, hogy az egyik fülemen fekszem, a másikat betakarom. Ebben a kánikulában semmit nem takarok be magamon, de a fülem igen. S mivel errefelé még este tízkor süt a lemenő nap, így gyakran ezt teszem. Akkor is így járok el, ha nincs benn légy. És nálunk nincs benn, mert mániákusan vigyázok hogy ne legyen. Szúnyoghálok vannak az ablakon, ajtón, légycsapóból elektromos van kéznél. Ha véletlen az ajtó nyitásával besomfordál egy, addig jövök – megyek a lakásban a légycsapóval, ami elektromos, ugyebár, míg el nem kapom, s halálra nem perzselem. Igen, igen, kegyetlenség, de nem én találtam fel, s nem én kezdtem a mostani legyek őseivel a háborút.

Tegnapelőtt a fürdő ablakán megadta magát a szúnyogháló, s egyik sarka lefittyedt. Mire észrevettem, már benn is volt egy légy. Egy közepes termetű, a szokottnál kicsit hangosabban zúgó, és sebesebben repkedő, enyhén zöldes színű légy. Nosza, előkerestem a légyfogót, az elektromosat. Sokáig kergettem, de mindegyre kicsúszott a csapó útjából, s megúszta. Már-már kezdtem gyanakodni, hogy ebből keményebb csata lesz, s lőn. Kénytelen voltam este úgy lefeküdni, hogy az uramnak kiadtam az ukázt: ha éjjel kimegy a hálóból, szokásunkkal ellentétben csukja az ajtót, mert ellenség leledzik a házban. Végtelen türelemmel megáldott emberem pisszenés nélkül vette tudomásul a harci helyzetet, s kérésemnek megfelelően cselekedett. Tegnapra aztán kimerült az elem a légyfogóból. Na, nem baj, úgyis máshol van dolgom, töltőre tettem az elemeket, s a  dög megúszta még egy darabig. Estefele nekiálltam , üzembe helyeztem a fegyverem, s hajrá, csatára fel!

Eltelt két óra mire beletörődtem, hogy vagy kiment, a csata hevében néha kinyitott ajtón keresztül, vagy a szüntelen repülésbe belepusztult, s valahol senyved a teste, majd nagytakarításkor felporszívózódik. Ezzel nyugodt lélekkel lefeküdtem. Ma hajnalban arra ébredtem, hogy ott dünnyög a szobában az eszemadta! Fúriaként pattantam fel, kirobogtam a konyhába, s vissza az elektromos fegyverrel, legyet ölni, perzselni, megnyúzni, s még egyéb kárt is tenni benne! Fent repkedett teljes nyugalommal a csillár körül, ahol nem értem el, s komolyan mondom, mondikált. Hogyaztmondja: ” Nem lehet a légynek békét hagyni? Kergetni kell, fegyverrel rátámadni? Hát nem férünk meg ebben a nagy házban mindketten? Hát tehetek én az őseim bűneiről? ” . Én dühösen ugrándoztam, de sehogy nem tudtam elég magasra ugrani, így mikor megszólalt az éjjeliszekrényen az ébresztő, csak ennyit mondtam: ” Szerencséd van, megúsztad! De mire hazaérek híred -hamvad ne legyen, mert nincs kegyelem! ” Azzal elkészültem, s elmentem munkába.

Hazaérvén, a hőségtől tikkadtan nyúltam a hűtőbe hideg vízért, s fáradtan huppantam le az asztal melletti székre. Már majdnem a számnál volt az üveg szája, mikor az abroszon megláttam őt. A legyet. Az utóbbi napjaim ádáz ellenségét. Jobb kezemmel éppen elértem a pultra tett fegyverem. Lassan, óvatosan nyúltam érte, s ugyanilyen lassan közeledtem a szundikálni látszó légy felé. Ajkaimon már készülődött szárnyrakelni a diadalittas csatakiáltás. Anélkül, hogy felébredt volna, ráfektettem a rázós lapját a légyölőnek, s kéjesen benyomtam a gombot, hogy halálra süssem. Tudni kell erről a készülékről, hogy ha szúnyog, darázs, s egyéb repülő rovar kerül a közelébe, s én megnyomom a gombot, azonnal fickándozni kezdenek, és pillanatokon belül áramtól holtraváltan megdöglenek. Érezni a perzselt szagot is. Namármost, az én legyem feküdt továbbra is nyugodtan, meg se moccant. A perzselt szag is elmaradt. Csodálkozva emeltem fel a készüléket, hogy megnézzem lemerült-e megint.

Őlégysége ebben a pillanatban vígan megrázta magát, nyújtozott egyett, s elegánsan tovább libbent, esküszöm, röhögve. Most van egy házi legyem. Nem fogom megölni. Amelyik légynek ennyi esze van, s így tudott rángatni engem három napon át, az megérdemli, hogy éljen. Majd letakargatom amit le kell, s ilen pluszmunkákat végzek miatta. Egy befőttesüveg fedelébe tettem ki neki vizet, egy másikba valami parizert, mert van nekem lelkem, nem veszejtem éhen, ha már ez a helyzet…Végelgyengülésben pusztul majd el. Apropó… Mennyit él egy légy, ha nem ölik meg?