Amikor megvertem a szatírt

Hogy az emberi agy milyen megfontolásból szed elő olyan emléket amit nem hogy elfelejtettem, de egyáltalán nem is tudtam róla, igazán fel nem foghatom. Ma meglepett egy emlék, sajnos egy rossz emlék. Ami eddig nem volt. Illetve, most, hogy itt van, s emlékszem, azt gondolom, hogy jó mélyen el volt ásva, annyira mélyen, hogy évtizedekig semmi meg nem mozdította. Azt sem tudom, ma mi volt az ami miatt kikelt a sírjából. Lehet, hogy megcsapott egy szag, vagy illat, esetleg a látókörömbe került valami, de az biztos, hogy én nem vettem észre. Szóval eszembe jutott a szatír.

Mindkét nagymamámhoz egy elég meredek domb tetejére kellett felmenni, ahova busz nem járt. Kálvária, így nevezte a város lakossága. A felnőttek kétszer is megálltak pihenni, míg felértek, mi gyerekek volt, hogy egyszer, de legtöbbször könnyedén felmentünk rajta. Rendes út volt ez, nem valami elhagyatott földút, hanem járdával, betonnal, s a járdát az úttól zöldövezet választotta el, bokrok, füves rész. Igaz, csak egyik oldalán volt járda, de az széles, kényelmes. Egyik felén az úttól elválasztó zöldövezet, a másik felén házak , kertek voltak.

Volt egy kert, már majdnem a legtetején a Kálváriának, aminek a kerítése tulajdonképpen a sűrűn nőtt bokrok voltak. Ebben a sűrűben volt egy megszakítás, egy beugró, vagy nem is tudom hogy nevezzem. Mikor már elég nagy voltam ahhoz, hogy egyedül is mehessek a nagymamákhoz, időnként felküldtek ezért-azért, vagy csak felengedtek a vakációban. Szerettem felmenni, s ismertem már a felvezető út minden zegét-zúgát. Egyszer, amint szórakozottan, szokásomhoz híven fejben egészen máshol járva, bandukoltam felfelé ennél a beugrónál megszólított valaki.

Érdekes az emberi agy, mert olyan élesek a képek, mintha most történt volna, ma, pedig tényleg nem is tudtam a létezéséről sem az emléknek… Odanéztem. Egy fekete ember állt ott. Nem, nem a bőre volt fekete. Valahogy ő maga, az egész lénye. Fekete volt a szeme, a haja, a szőr a keze fején, a bajusza, a szemöldöke… égetett, sütött belőle a feketeség. Szerintem, most ezt mondom, a lelke is fekete volt. Semmi rosszra nem gondoltam, csak az érzés volt ijesztő, mintha valami bekövetkezett volna, amitől féltem. De ezt csak egy pillanatig éreztem. Az ember kislánynak szólított, s mindössze annyit mondott, hogy nézzek oda. Lehettem 8-9 éveske.

Odanéztem, s ő szétnyitotta hirtelen a hosszú kabátját, és alatta meztelen volt. És fekete. Nagyon megrémültem, igaz, nem fogtam fel, hogy mi történik, csak rettenetesen félni kezdtem, s szerencsére ez a félelem nem bénított meg, hanem futásra ösztökélt. Lihegve érkeztem meg mamához, de a kérdésére, hogy miért szaladtam, csak a vállam vonogattam. Nem mondtam el senkinek. Nem mertem. Szégyelltem magam, hogy ez történt, rettenetesen, mélyen szégyelltem magam. Attól kezdve mindig féltem a beugrótól, s előtte elkezdtem szaladni, hogy véletlenül se kellejen megállnom, odanéznem. Mindig kifulladva érkeztem meg.

Aztán meghalt Édesanyu, és mi mamánál voltunk, ott aludtunk egy ideig, a húgommal. Egyszer felfele mentem a hegyen, nagyon friss volt még a vesztesség, a lelkem , szívem darabokban volt, és elgondolkodva lépegettem, folyamatos zokogás volt a bensőmben, és elfelejtettem szaladni a beugró előtt. Megmeredtem, mikor megszólított a fekete ember. Az állt ott, mintha az évek alatt, amióta először megszólított, végig ott lett volna, és én csak azért nem láttam többé, mert mindig szaladtam. Szóval állt ott, és kivillantva fekete fogait széttárta a kabátot, ami a meleg július ellenére is rajta volt.

Bennem elömlött valami óriási, fojtogató düh. Ekkor már 12 esztendős voltam. Álltam egy darabig, hagytam, hogy fojtogasson az indulat, és mikor már nem bírtam tovább, elindultam, rohanva, minden erőmet beleadva… De nem felfelé, nem menekülve, hanem be a bokrok közé, és nekirontottam a fekete embernek. Fejemet leszegtem, és felökleltem a meglepett embert, az hanyatt esett, és én most hallom a suppanását… Érzem az undort, ami elhatalmasodott bennem, amikor rájöttem, hogy ülök a fekete hasán és ütöm, ököllel ütöm a fekete embert, ahol érem. Ekkor felugrottam, és fejvesztve elszaladtam. S ezek szerint eltemettem magamban a történteket. De ma valamiért eszembe jutott. Feltámadt, és tisztán, sőt kristálytisztán emlékszem minden apró mozzanatára.

Dangerous man hiding under the hood in the dark night forest

Bábeli zűrzavarban

Jó ideje, tulajdonképpen amióta Németországban vagyunk, tervezzük, hogy meglátogatunk egy Decathlont. Mikor még Berlin mellett éltünk, dolgoztunk, egyszer elindultunk, de végül nem oda lyukadtunk ki. A tegnap zuhogott az eső, jobban mondva ömlött, tudjátok, mint a filmekben, folyamatosan, egyenletesen jött lefelé. No, sebaj, pont jó idő az ilyen egy sportszeráruház felkeresésére. Szaporán táncoló ablaktörlőkkel, s kissé morcos emberpajtással ( tudnillik ő szívesebben maradt volna itthon, egy pihenős-lazúlós-lusta napra ) elindultunk. A zember megbékélt, s jól elbeszélgettünk,míg beértünk a városba.

Na, ott kezdődött. Le van zárva a nagy híd. Tábla, hogy merre kerülj, nincs. Sebaj, elindulunk, s Lujzi, az okos navigátorcsajunk majd szépen újratervezi a dolgokat. Az újra es tervezte, csak éppen lelassult az eszemadta, amit nem is csodálok, mert a nagy nyüzsgéstől én is lelassultam, szédültem, s még egyéb bajom es lett. Szóval lelassult, s kétszer rossz helyen tértünk el. Nem baj, majd megint újratervezi. De Lujzi bekeményített. Nem tervezte újra. Makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy forduljunk meg. Igen ám, de ha megfordulunk, akkor ugyanabba a hibába esünk, s megyünk körbe-körbe. De a fehérnép csak hajtogatta: Forduljonmegmikorlehetségesforduljonmegmikorlehetséges, a végére már hisztérikus felhanggal tette ezt.

Egyszer aztán megunta, s bekanyarodott egy másik útra, és láss csodát, hitelen kijelentette, bár kissé duzzogva, hogy megérkeztünk a célhoz. Egymásra vigyorogtunk, Lori is egy másra, s én es egy másra, és behajtottunk az épületbe, amiről kiderült, hogy parkolóház s pláza. Mondom PLÁZA. Münk plázában… Na, elég elé vagyunk, gondoltuk, de nyakas székelyekként fel nem adtuk, s mentünk a kanyargósan vezető, szűk-sötét izéken felfele, s kerestük a káoszban a helyünket, azaz egy parkolóhelyet. Miután kilencszer értünk ugyanoda vissza, s már éppen azon voltunk, hogy kihajtunk onnan sorompóstól, mindenestül, mikor kiállt egy kombi, s becsússzantunk a helyére.

Ketyegve az átélt izgalomtól rögtön mellékhelyet kellett keresnem, mert rendes fehérnép nem bírja ki á pontból bé pontig anélkül, hogy ne kelljen mosdót keresnie. Került apró es, bédobtam, s spuri be az andalító,, ámde túl hangos zenétől diszkófilinges budiba. Megkönnyebültem vettem tudomásul, hogy elég nagy a fülke, nem fogok beszorulni, fogas es van, sőt, leülhetek, mert forgó-okos a wécé. Kétszer es megnyomtam mielőtt használtam, hogy tuti le legyen fertőtlenítve. Új erőre, s megkönnyebülve, új kalandokra készen csaatlakoztam a türelmesen várakozó emberemhez.

A Decathlon egy kisebb ruhabolthoz hasonlított, ahonnan végül egy fürdősapkával jöttünk ki, csalódottan. Ekkor már erős volt a káosz a fejemben, nagyon szédültem, s Bábel tornyában éreztem magam, ahol mindenféle színű s nyelvű nép jött – ment, nyüzsgött, kacagott, veszekedett, budinál sorbaállt, költötte a pénzét. Még rácsodálkoztunk pár gyémántárfolyamos rongy ,- és cipődarabra, megfájdult a fejünk a ránkcsapodó kölni-parfüm s mindenféle pacsuliszagtól, s elkezdtük keresni a kijáratot. Nem tudtuk, hogy hányadik emeleten vagyunk, nem tudtuk, hogy odakinn esik-e még vagy süt, mert körbe vett a mesterséges fény, a műanyag zöldövezet ( plexiüvegre festett fűszálak ) és nem találtuk a kijáratot.

Egyszer csak megkönnyebbült sóhajjal észrevettünk egy lépcsőházba vezető üvegajtót. Lori gyorsan ki is nyitotta, s aztán még gyorsabban be is csukta, s hamar elszaladtunk onnan, mint valami bűnös lelkek. Mert utólag vettük észre, hogy az ajtóra pingálták, hogy csak vészhelyzet esetén használandó. Az már nem állt ott, hogy ha mégsincs vészhelyzet, s te ki próbálsz menni, az ajtó hangosan sikítani kezd, a frászt hozva rád, s a környező emberekre. Mindenestre kalandos volt kijutni a parkolóba, s utána már rutinos eltévedettekként lakonikus nyugalommal keringtünk még egy fél órányit, s már kinn es voltunk. Úgy menekültünk haza, mint akik megúszták az armageddont, vagy mit.

Eszembe jutott, miért nem szeretek városban lakni, s miért nem járok sűrűn vásárolni, s miért részesítem előnyben az ócskapiacokat. Pedig becsület szavamra, rendes városi lánynak születtem én valamikor…

Az anyák mind elmennek…?

Majdnem tizenkét esztendős voltam, még igazából kamaszodni sem kezdtem, s Édesanyu elment, itthagyott, meghalt. Egész életemre rányomta a pecsétjét ez a tragédia, soha nem fogom azt érezni, hogy rendben, belenyugodtam. Persze az ember él tovább, végzi a dolgát, boldog időnként, vagy boldogtalan, házasságot köt, gyerekei, majd unokái születnek. De a hiány az ott marad, örökre. Az élet kisebb – nagyobb örömeit mindig enyhén beárnyékolta a halála, s mindig ott volt a kérdés, vajon Ő mit szólna hozzá, vajon Ő mit tenne, vajon Ő is ennyire örülne? A bánatok, a gondok ha lehet még nehezebbek voltak, hiszen nem volt ott a szerető, vigasztaló, tanácsot adó Édesanya.

Majdnem ötvenkettő vagyok, és a negyven esztendővel ezelőtt keletkezett űr még mindig fáj. És egy szívemnek nagyon kedves Édesanya, akit nagyon nagyon szerettem, ismét elment mellőlem. Pedig ő  úgy szeretett engem, hogy imádkozott is értem. Ő a párom Édesanyja. Elment, itthagyott, és óriási űrt hagyott bennünk. Tavaly még köszönthettük Őt anyák napján. Idén immár a remény és a hit van bennünk, hogy lát minket, hall bennünket, érez és ért. Fel sem fogjuk még igazán, hogy nincs velünk, mindegyre hívni akarjuk, hogy kérdezzünk, hogy meséljünk… Készült bennünket meglátogatni, már a repülőjegye is megvolt. Mindig fájni fog, hogy ez nem sikerült már… Ebben a digitális világban már nincs annyi papírkép mint régen. Rólam nem volt fotója, valahogy ez kimaradt. De az imádságos könyvében ott volt a gyermekei fotója mellett egy általam kézzel írt papírdarab, amit tőlem kapott, és őrizte… Imádkozott értem… És most ki fog értem imádkozni…? Az anyák mind elmennek? Mind meghalnak?

Az ember életében vannak más asszonyok is, akiket szeret, akik megpróbálják pótolni azt ami elveszett. Nekem ilyen a testvérem, nővérem, Gabi. Édesanyut is már csak úgy köszönthetem, hogy a remény és a hit él bennem, talán hallja, érti, érzi. De Gabit, a drága nővéremet még tudom úgy köszönteni, hogy itt van velem, s érzem a szeretetét.

Drága édes testvérem!

Köszönöm, hogy vagy nekem, nekünk! Köszönöm, hogy mindig voltál, mindig harcoltál értünk, értem és Hercikéért. Köszönöm a sok szeretetet, a jóságos szavakat, a tanításaid, a példamutatásod. Bocsásd meg nekem, hogy néha türelmetlen vagyok veled, és hogy ilyen messze eljöttem tőled. De ne szomorkodj, mert hamarosan újra közel leszünk egymáshoz! Nagyon szeretlek, és nagyon jó tudni, hogy te mindig hazavársz! Én Téged köszöntelek anyák napján. Áldjon meg a jó Isten!

 

 

Nemérimegfalva

Dologfalva egy széles folyó partján terült el. Szép, lankás volt a táj körötte, dús volt az erdő, a mezőn kövér kaszálnivaló sarjadt minden évben, a földeken minden megtermett, embernek, állatnak. Szorgos, jóravaló, imádságos nép lakta a falut. A házak rendezettek voltak, az udvarból minden portán konyhakert nyílt, az istállókban tehenek, lovak, ólakban disznók, s majorság. Öröm volt Dologfalván élni. Egyszer aztán új ember költözött a faluba. Beszélték, hogy gazdag emberek ivadéka, s az apja örökségét mind elpallta, éppeg annyi maradt, amivel egy házikót még meg tudott venni Dologfalván. Beköltözött az ember, s élt, de biza nem dolgozott, csak eljárt kocsmába, ide-oda, s mikor nyert a kártyán, hát volt pénze, mikor nem, akkor nem volt. Az udvarát felverte a gaz, az istálló, ól üresen állt, ahogy előző gazdája hagyta, mikor elköltözött erről az árnyékvilágról. Élelmet boltból vett, s a falubeliektől kuncsorgott, ha nem volt rá pénze.

Amikor az emberek kérdezték, hogy miért nem takarítja ki az udvarát, s csinál egy kis veteményt, hisz mégiscsak megterem benne ez-az, mindig azt válaszolta:

– Eh, az nem éri meg!

– De miért nem éri meg, Jóska?

– Mert azzal munka van. S dolgozol vele sokat, aztán mikor éppen hasznát látnád elpusztítja egy jegeseső, vagy a ragya veri fel, de olyan is lehet, hogy kiszárad. Akkor miért érné meg?

– Jól van, Jóska, de miért nem tartasz malacot, tyúkot, tojásod is lenne, húsod is, s nem kellene kuncsorogj.

– Ááá, az még úgysem éri meg! – érkezett a határozott válasz. – Hiszen bármikor megbetegedhet a disznó, elviheti a tyúkot a róka, s oda a gabona amivel etettem, se tojás, se hús.

Az emberek legyintettek, s nem vitatkoztak vele. Igen ám, de az emberek egy része elkezdett gondolkodni, s arra jutottak, hogy az is lehet, ennek a Jóskának igaza vagyon. Persze nem kocsmába járnának mint ő, hanem be a városba, gyárba, irodába, s nem kellene a földet túrni, ganét hordani, s élnének mint az urak, boltból. A gondolatot tett követte, s mind többen kerültek városba, úri állásokba, s mind többen mondogatták, hogy bizony, manapság nem éri meg vetni, mert nem biztos, hogy aratni tudnak, s nem éri meg tehénkét tartani, mert olcsóbb a bolti tej, s nem éri meg, csak eljárni a városba, s ott megkeresni a pénzt az élelemre, s ha jó sokat robotolnak akkor autót is vehetnek, amivel aztán bejárhatnak a városba dolgozni. Addig-addig mondogatta mindenki, hogy nem éri meg, míg a faluban egyetlen egy gazda maradt aki még vetett, aratott, s állatai voltak. Ezt a gazdát is mindig biztatták:

-Miska, te, gyere, mert csinálok neked helyet a gyárban. hagyd a földtúrást, hagyd a ganézást, fejést, kapálást, élj mint mi, mint az urak!

De Miska nem ment. Maradt a faluban, s amit lehetett mentette. A falu gyümölcsfáinak a termését összeszedte a földről, lekvárt, kómpotot főzött belőle az asszonya, disznókat tartott, majorságot, s élt szépen. Az emberek eljártak hozzá, s megvásárolták tőle azt, amit nemrég még ők is megtermeltek, s elégedettek voltak, hogy úgy élnek, mint a városi urak. Lassanként már nehezükre esett az is, hogy bejárjanak a városba, s otthagyták a gaztól felvert udvaraikat, a házaikat, s beköltöztek a városba. Eljártak az óriási boltokba vásárolni, ahol mindent lehetett kapni, s minden termék készen is volt, megfőzve, megsütve. csak melegíteni s enni kellett. De az emberek már nem örvendtek, hogy úgy élnek mint az urak. Szomorúak lettek, egybeszürkültek a betonnal, s vágyták a falujukat, az erdőt, a kaszálót, a folyót. De már nem volt visszaút, mert bekerültek a mókuskerékbe, s szürke fogyasztókká váltak. Néha némelyikük beült a puccos autójába, s kiment Miskát meglátogatni, s egy napi boldogság lett így a része. A falu neve is megváltozott, nem tudni ki cserélte fel a táblát, amin ez állt: Dologfalva. Mindenesetre immár ez fogadta a látogatót: Nemérimegfalva. S ez a név olyan nagyon szomorú, s úgy elfacsarintotta az emberek szívét, hogy úton, útfélen mesélik Dologfalva történetét, hátha más falvak megmenekülnek a Nemérimegfalva táblától. Sajnos azonban mind több ilyen nevű falu van.

Bár pár éve elkezdődött valami. Egy pár régi dologfalvi lakos összefogott, kiment az ősi faluba, s nagy titokban elkezdték felújítani a kidőlt oldalú házakat. S mikor készen lett, hazatértek, és elkezdtek szépen dolgozni: vetni, kapálni, tyúkocskákat, malacokat vásároltak Miskától, az istállók lassan megteltek, s a faluban életillat kezdett ismét terjengeni. Volt, amelyiket visszaszippantotta a város mókuskereke, de volt aki kitartott. Mind többen gondolkoznak hasonló cselekedeten, de a határban még mindig ez a tábla áll: Nemérimegfalva.

Két világon innen és túl

Gyermek- és fiatalkorom tulajdonképpen két, homlokegyenest különböző, részre oszlott. Ma erre csodálkoztam rá, és arra, hogy a két szakasz közötti éles törés hogy is nem vágta el az elmém épségének a fonalát. Szüleim boldog házasok voltak, és harmonikus kapcsolatukba előbb a nővérem, majd én érkeztem meg, végül, de nem utolsó sorban a húgom. Tényleg boldog volt ekkor a gyermekkorom. Nyaralni jártunk, minden évben két hetet a hegyekben, kettőt a tengerparton töltöttünk, mindenünk megvolt, s szerető, törődő szülőkkel, széles rokonsággal, nyájas nagymamával, sok kuzinnal voltunk megáldva, s erre a boldogságra csak Édesanyu súlyos asztmája nyomta rá a bélyegét, mely időnként alattomosan feltört, és rohamot okozott, s mely végül a halálba kergette, nagyon fiatalon, mindössze 36 esztendősen. Ekkoriban Romániában még jól élt a nép, a boltok tele voltak minden jóval, a jegyrendszernek hírét sem hallottuk, mindenkinek lakása, munkája volt, ez az a pár esztendő volt, amikor a kommunizmus még nem tombolt nagy erővel, és inkább az előnyeit élveztük és éreztük, mint a hátrányait, főleg mi, gyerekek. Aztán mikor még egy hónap volt hátra a tizenkettedik születésnapomig, Édesanyu váratlanul, és mindenki számára megdöbbentő módon belehalt az asztmájába, a XX. században. Erről a hirtelen halálról aztán később mást is elmondtak nekem, de ezt nem szeretném részletezni.
 
Szinte ezzel egy időben kezdődött a Ceausescu által “aranykornak ” titulált korszak, amikor a boltokból sorra eltűnt minden, a jegyrendszert bevezették, és a szekuritáté is sűrűn kezdte elvinni a hajnali órákban a “felforgató elemeket”. Mondhatnám, hogy a csengőfrász ideje volt ez, de nem lenne igaz, hiszen az áram is ritka vendég volt a háztartásokban, mindegyre lekapcsolták, mondván így spórol az ország. A boldog gyermekkor végéhez ezek a dolgok is hozzájárultak, s az én drága Édesanyám helyét elfoglalta a mostoha, aki, mi tagadás, mostohán is bánt velünk, s bár felnőtt fejjel igyekeztem neki mentésget találni, ez bizony nem sikerült. Egészen egyszerűen gyűlölt bennünket, s ennek megfelelően is bánt velünk. Én elkezdtem kamaszodni, nővérem már nem élt otthon, húgom még aprócska volt, s más menekvést abból a szörnyűségből nem láttam, mint elszökni, csavarogni, barátoknál meghúzni magam, sőt, ekkoriban szoktam rá a dohányzásra is , “haverkodó” mostohám unszolására ( bár, hála Istennek, ettől most már két éve megszabadultam ). Hogy miért írom ezeket le, s teszem nyilvánossá? Mert nemrégiben már másodszor fenyegetett meg az akkori mostohám, hogy úgymond “kiteregeti a szennyest”. Véleményem szerint nincs mit kiteregessen, mert ezek a dolgok szomorúak bár, de nem szégyellnivalóak, vagy ha mégis, hát nem én vagy a testvéreim kell szégyelljük magunkat.
 
Szóval én elkezdtem szökdösni otthonról, apámék állítólag a miliciával kerestettek. Szerintem ha tényleg kerestek volna, meg is találnak, hiszen tudták kik a barátaim, hol húzhatom meg magam, illetve amikor nem jutottam be barátokhoz, mert az ők szüleik nem engedték meg, hogy ott alhassak, akkor bizony kinn, a szabadban, parkok padjain aludtam, s nappal a város környéki kukoricásból loptam a kukoricát és nyersen ettem. Nem, büszke sem vagyok rá, hogy ilyesmire fanyalodtam, de nem is szégyellem, hiszen egy kiskamasz voltam pusztán, akit az élet vihara erősen megviselt, és nem volt számára más menekvés. Egészen addig, míg a nővérem ezt a helyzetet már nem nézhette, és magához vett. Próbálta a húgom is elhozni onnan, de sajnos nem sikerült, csak rövid időre, és mostohám aljas módon visszaszerezte. A torkom elszorul amint e sorokat írom, és nem magam miatt. A húgom miatt. És így, felnőtt fejjel, rettenetesen sajnálom, hogy nem tehettem semmit az érdekében, akkor sem, ha nagyobb voltam, hiszen ha nagyobb is, de mégiscsak egy gyerek… És az élet nem engedte, hogy mellé álljunk. Ezt soha nem tudom annak a nőnek megbocsátani, aki ezt tette velünk. Akinek nem volt elég az, hogy apám feleségül vette, minket is kellett kínozzon. A részletektől a nagyérdeműt megkímélem, ha nem muszáj, nem írom le, mi volt az, amit tett konkrétan, hiszen ő még él, a szüleimmel ellentétben, él és fenyegetőzik, átkozódik, még mindig. Csak azért nem írom le a részleteket, hogy ne kerüljön emiatt kellemetlen helyzetbe. De ha rákényszerít, megteszem.
 
A végére még leírom, hogy meggyőződésem, hogy nem véletlenül úsztuk meg ép lélekkel ezt az egészet. Isten ott fenn van, és figyel. Minket megmentett. Talán őt is megmentené… Talán ez marad az én nagy bűnöm, hogy neki, egyedül neki ezen a kerek világon, nem tudok megbocsátani. Hát kiteregettem a “szennyesünk” egy részét. Ezzel az írásommal semmi mást nem akartam megmutatni, csupán azt, hogy már túl vagyok azon, hogy féljek az ilyen fajta fenyegetőzésétől, már nem az a kamasz kislány vagyok, aki rettegett tőle. Már nem félek szembenézni a gonosszal.