Kecske és Lujzi

Kecske

Megboldogult ifiasszon koromban münk egy kis falucskában laktunk ahova én igazi városi leánként kerültem, de annyira városi vótam, hogy erőst féltem attól es, hogy a tyúk megcsíp. Eccer az akkori hites uram béállít egy kecskével, amelyik még gida vót, s olyan édös-kedves, mint minden jószág mikor kicsinyke. Abajgattam, dédelgettem, s el es neveztem Zsuzsinak. Hanem eccer csak bévillant , hogy ez aztán megnő, s mit es kezdünk münk vele? Fel es tettem a kérdést izibe az uramnak, s az azt válaszolta, hogy: ” buta vagy te asszon! hát mit csinálnánk? Fejjük! ” Én ugyan nem! – rikkantottam! Még felrúg! No, de Zsuzsink már a szívembe lopta magát, s úgy voltam vele, hogy engemet a jó Isten es arra tanított, hogy ne aggodalmaskodjak, mert minden napnak meg vagyon a maga baja, s dédelgettem tovább a kis eszemadtát. Zsuzsi fel es cseperedett szépen, addig-addig míg az uram udvarlót hozott hezzá, s kerek öt hónap múlva világra jött Hófehérke s Marci. Hejj, vót nagy öröm s boldogság! Hanem eljött megest az ősz, s a leánkecskék biza udvarlót követeltek. A tavalyi már kiöregedett a faluból, s az újat kölcsön nem adta a gazdája, hanem azt mondta vigyük münk a lányokat. Hogy essze ne keveredjek, s megértsétek, el kell mondanom, hogy én éppeg szépen fel voltam öltözve az ünnepi gúnyámba, mert doktorhoz készültem valamiért, magam sem tudom már miért, de ejszen beteg nem vótam. Szép gúnya az akkor még darázs derekamon, finom topánka a lábomon, lepkekönnyű ritikül a vállamon, s béront az uram: Gyere asszon, fogd meg Hófehérkét míg Zsuzsival elindulok, s aztán jön az az annya után. Kitipegtem, s kecsesen megfogtam a kötelet amelyik vezetni hivatott a kecskeleányt Na,  az uram elindul Zsuzsival. Mit elindul??? Elvágtat! Nosza, Hófehérnek se kellett több! Uccu neki, futás az anyja után, magával rángatva engem es, szép gúnyástól, topánkástól, s elengedni nem es mertem, mert jöttek mentek az autók az utcában. Mégcsak az autók… De beérkezett a járatos busz es! Tele a munkából hazaigyekvő falu népivel! S földbegyökerezett a lábuk, amint meglátták, hogy ez a bolond asszon mennyire kirittyentette magát a kecskét megsétáltatni! S aztán óriási hahota tört ki mindenkiből… Évekig kérdezgették még: Tündike, máma vót-e a kecskével sétálni már?

Ez vót a kecskés mese, szép vót, s igaz es vót!

 

Lujzi

Majdnem öngyilkosságba kergettem Lujzit! Mert ugye Lujzi már elmúlt egy esztendős. S már azt hiszi az eszemadta, hogy ő felnőtt. S csinálhat amit akar, s látnátok, ha duzzog! Sirülök, fordulok egyet, s mire reánézek, már fortyog, csak úgy bugyog belé, hangosan! Na, hogy egyik szavamat a másikba öltsem, elmesélem mi esett meg a minap. Szépen megetettem, inni es adtam neki, s bétettem a helyére, s végeztem tovább a dolgom. Bizonyos idő után hallom ám, hogy sistereg magában, mondikál, bé nem áll a szája, de mintha nem a helyéről jönne a hang. Hát mit csinált? Na mit? Addig izgett-mozgott, hogy kimászott, s az emeletről elkezdett lecsurogni! Ha nem veszem észre meg es teszi! De idejébe’ elkaptam, s megest megetettem, s megitattam, most meg es dédelgettem cseppet, s elmondtam neki, hogy szeretem, s nélküle milyenek lennének a mindennapjaink? Hásze ne csináljon ilyen butaságot többet! Most jól van, elégedetten buggyog, szerintem kicsit el es szundított. ( Nyugalom, hölgyeim és uraim, Lujzi a kovászom, akit a megetetés után a hűtőszekrény helyett a konyhaszekrénybe tettem, s onnan akart kicsurogni az emeletről   

Vadnyuszi és céklalé

A nyuszi

Vadnyúlat fogott a szomszéd néni ura, s mivel ő éppen gerincműtéten volt túl, hát engem kért meg, hogy főzzem meg paprikásnak, de ne ám az egész nagy nyulat, csak a felét. Tudni illik, hogy áldott emlékű szomszédasszonyom, Isten rendeljen neki békés nyugodalmat, olyan volt nekem, mintha Édesanyám lenne. De jó nagy szája vót, s ha azt mérgesen nyitta ki, biza ott kő kövön nem maradt, s futott mindenki amerre látott. No, én meg es fogtam a tálat amiben a nyuszi immár megnyúzva vót, s istenes önbizalommal nekifogtam a paprikásnak. Ment minden mint a karikacsapás, ‘sze nem először főztem én paprikást. S mikor finom puha lett a hús, szépen bé es habartam. Hanem alighogy bézuttyintom a habarást, kezdeném kevergetni, de a fakanál majd beléje törik a paprikásba, még visszarándult a karom igyekezetemben! Erőst furcsa vót, mint mikor az ember leánya álmában a falat akarja áttörni. Megpróbálom mégegyszer, s csak nem megy, mert Uram Istenem ne hagyj el! a nyuszi szaftostól, habarásostól belékötött a lábasba!

Hogy egyik szavamat a másikba öltsem, elmondom mi történt: Valaki a kamrába bétette a lisztes zacskóban leledző gipszet… S én biza azzal habartam bé a paprikást!

Nem es mertem elmondani Csöpi néninek, hanem hamar megfőztem a nyúl másik felit, s azt vittem át. Évek múltán aztán bévallottam neki, hogy biza a mi részünk nem tudom milyen ízű vót, mer’ az lábasostól s gipszestől repült a kukába. Csurogtak a könnyei a lelkemnek, úgy kacagott.

A cékla

Ha hiszitek ha nem, tíz esztendeig szegény öreg embereket istápoltam Németországban. Vót nekem egy papóm, aki szegény 90%-ban vak s, ugyanennyire siket vót. De olyan nagyon halkan járkált a házban, hogy feszt megjesztett. No, én minden áldott reggel vitaminbombát készítettem a kisöregnek, ami abból állt, hogy gyümölcscentrifugán áteresztettem nyers céklát, almát, murkot s narancsot, és annak a levit megitattam vele. Mire papó felébredt, addig az készen es vót. A centrifuga biza megvót vagy 30 esztendős, de működött, csak örökkétig úgy táncolt mint egy indián sámán, s istenesen le kellett szorítani, hogy kifacsarja amit kell. Egyik reggel éppen elmélyülten végzem a facsarást, s eccer csak a papó váratlanul megszólal a hátam megett: hát te mit csinálsz itt!? Aszittem a rossznyavalya kitör, s azon nyomban a centrifugát eleresztettem. No, több se kellett a vén masinának! Kilökte magából a jókora céklát, egyenesen papó homlokára, s utána köpte a szép piros levet es! Mindkettőnkről csurgott le a lé, s még reá se eszmélhettem hogy nézhetünk ki, mikor csengetett a segédápoló, aki minden reggel jött. Kiszaladtam ajtót nyitni, papó a nyomomban. A fehérnép nem látott egyebet, minthogy mindketten csurom véresek vagyunk, s erőst úgy nézett ki, mintha papó homlokából indult vóna ki az esszes “vér”! Visongva menekült s kiabált segítségért, alig es tudtam megnyugtatni!

No, véget ért ez a mesém es, aludjatok jól, s ügyesek legyetek, me ügyetlen van éppeg elég ezen a karika fődön!

28, 30, 45

Fény, árnyék, fény, árnyék. Ütemesen vágta ketté a beszivárgó egyetlen napsugarat a plafonon csüngő lusta ventilátor. Az ágyon feküdt, szétterpeszkedve, hogy ha lehet ne érjenek egymáshoz a végtagjai. Egészen pontosan fogalmazva, az ágyba ragadtan feküdt. A hőségtől minden ragacsosnak tűnt, ragacsosnak és cseppfolyósnak. Odakinn a madarak is bágyadtan hallgattak, ha néha valamelyik elcsippantotta magát, a hang sűrű szirupként hullt alá. Reszketett a levegő, a ventilátort csupán a kattogó hangjáért kapcsolta be, nehézkes lapátjai nem tudtak megbírkozni a forrósággal. De azért felkavarta a port, s elmélázva lehetett bámulni a csillogó apróságokat, amint szünet nélkül kavarognak az iszapos melegben.

Fény, árnyék, fény, árnyék. Inni kellene, gondolta, de a gondolatnál le is ragadt, erőtlenségében inkább tűrte még a szomjúságot. Nem érzett semmiféle igazi akaratot arra, hogy feltápászkodjon, s elvonszolja magát a konyháig, kivegyen egy vizet, és a szájához emelje az azonnal bepárásodó palackot. Nagyot nyelt, s kiszáradt torkát kaparta a felforrósodott nyál. Hol is volt az esze, mikor ide, a messzi Afrikába utazott? Minek? Szenvedni a hőségtől, bogaraktól? Inni kellene…-mondta ki ezúttal hangosan. Takarékos mozdulatokkal állt fel, lassan sétált ki a kunyhó másik oldalán fekvő konyhába. Igen, az üveg azonnal bepárásodott, amint kivette a jégszekrényből. Érezte, amint minden egyes porcikáját feleleveníti az éltető folyadék, mohón kortyolta, és nem bírta elvenni a szájától. Visszacammogott a hálóba, és elvágódott az ágyon. Mire idáig ért, ugyanolyan bágyadtá vált, mint ivás előtt. Semmi nem használt ebben a hőségben. Csak feküdt, pihegett és szenvedett…

Arra ébredt, hogy fuldoklik, nincs elég levegő a szobában, és ólomnehéz minden tagja, a lepedő csavarnivalóan vizes az izzadtságtól, és nem Afrikában van. Inni kellene… – gondolta félájultan, és a csapott tetőtéri fal hullámzott a szemei előtt. Nem ment Afrikába. Afrika jött ide, Németországba. Reggel nyolc óra van, odakinn máris 30 fok. Éjjel 28 volt. Nappal 45.

Szép új világ…

( Ezt a szösszenetet a tetőtéri lakásunkban írtam. Igazából semmi másról nem szól, csak hogy mennyire meleg van. A számok igazak. Éjjel 28, reggel nyolckor 30, nappal 45 fok van. Fekete cserép fedi a ház tetejét felettünk… Szívja magába a forróságot egész nap, éjjel meg ránkleheli… )

Mikor először akartam falusivá válni

Meséltem már első falusi “bemutatkozásom”? Tudni kell rólam, hogy echte városi lány vagyok. Nagyszüleim is városon éltek, s mindig irigykedve figyeltem az barátaim, osztálytársaim, akik hétvégére, vakációra hazamentek falura. Azóta éltem húsz esztendőt falun, s sokmindent megtanultam, például azt, hogy a tyúk csak szemért szalad felém, nem akar egészben megenni, s a ló is egy szelíd állat, bár ezt csak tavaly vettem tudomásul. A történet amiről mesélni fogok, még akkor játszódott, mikor hamvas leány voltam, s a volt férjem elvitt falura bemutatni a szülőknek. Izgatott is voltam, féltem is, de mégis örültem, mert hiába nőttem fel betonkockák között, ami szerintem nem természetes, hiszen a betont, az aszfaltot az emberek csinálták, a jó Isten a természet ölére teremtett bennünket., szóval hiába minden, én vágytam a falut, akkor is, ha féltem rovartól, tyúktól, tehéntől, kutyától, s a macska felé is csak óvatosan közeledtem.

Már a rozoga buszon boldog voltam attól, hogy zöldet látok, viruló tájat, gazdag termőföldet, aranyló búzát, s sok olyant amit akkor még nem ismertem. Leszálltunk a járműről, s a házig még gyalogolni kellett jó darabon. Mondanom sem kell, aszfalt nem volt. Ki-kibicskló bokával, s egyre porosabb lábbelivel haladtunk, s nekem az örömöm attól sem múlt el, hogy az ebek versenyt ugattak, míg a célhoz értünk. Túlestünk a bemutatáson, s drága apósom barázdált, napbarnított arcán huncut mosoly villant fel, amikor odaszólt anyósomnak:

– Klári, tálalj, s evés után mind kimegyünk megkapálni a törökbúzát. Fiatal, erős segítségeink vannak, s közben jól elbeszélgethetünk. – felém fordult, s elmondta, hogy bizony falun, mikor dolog van, akkor dolog van, nincs idő vendégeket abajgatni, menni kell kapálni, s egyéb hasznos dolgot csinálni. Majd télen, akkor lesz idő ücsörögni.

Anyósom kitálalta az ételt, amire ma azt mondanák, hogy teljesen bio, s önellellátásból származik minden falatja. Mert finom házi tyúkból ettünk húslevest, anyósom által gyúrt laskával, s másodikra saját disznóból tokányt, és igen, saját pityókából készült pürét. Minden saját volt, na, a kenyér is a kemencében süt, mi több a lisztet maguk őröltették. A kávéhoz a tej Riskából fejődött, s sorolhatnám az akkori csodákat, de nem erről szól az írás. Evés után felszedelőzködtünk, anyósom nézett nekem valami kapáláshoz jobban illő gúnyát, s kezembe nyomták a legkönnyebb kapát, s elindultunk. Jó messze, legalább három kilométernyire volt a megkapálandó törökbúza. Mire kiértünk én már ültem volna le, de restelltem ilyent csinálni. Megmutatták melyik sorba álljak be, s kapáljak. Ők is nekifogtak. Én a szemem sarkából lestem, hogyan csinálják. Vágták a földet s a zöldet. Nosza, én is nekiveselkedtem, s mire észrevették kikapáltam egy fél sorból a …. kukoricát.

Csóválták a fejüket, de szidást nem kaphattam, még elmarnak a fiúk mellől, ezért kitalálták, hogy elfelejtettek a tyúkoknak szemet vetni, ugyan , eriggyek haza, s legyek olyan jó, vessek a nyárikonyhából, az asztal alatti vékából a tyúkok elé kukoricát. S nem kell visszajöjjek, pihengessek, sétálgassak, amire csak kedvem van. Volt vagy száz tyúk, ha nem több. Én szíves örömest megtettem, mert a semmi kis munkától máris kérgesnek kezdtem a városi kacsóimat érezni, s sejdítettem már, hogy ejsze nem es olyan habos-rózsaszín ez a falusi élet. Büszke voltam magamra, hogy eltévedés nélkül visszaértem a házhoz, s meg es találtam a kukoricát. Két edényben volt a régimódi, alól egy polccal rendelkező asztal alatt. Én kivettem az egyikből jó vederrel, s kimentem, hívogattam a tyúkokat, gondosan nyitva hagyva a majorságudvar kapuját a hátam megett, hogy menekülhessek, ha a vérszomjas tyúkok szét akarnának szedni. Mikor az első marékkal szétszórtam, már nem felém futottak, s én önfeledten dobáltam nekik, élvezve újdonsült falusiasságom minden pillanatát. Amikor már a veder üres volt, érkezett meg anyósom, ziláltan, levegő után kapkodva a rohanástól, s berontott a nyárikonyhába. Haját tépve szaladt ki onnan, s sírva es fakadt, mikor az üres vedret a kezemben meglátta. Sebtiben tejet töltött pár tálba, s hamar a tyúkok elé tette.

De már késő volt. A rengeteg tyúkból olyan hét-nyolc maradt életben. Elfelejtette ugyanis mondani, mikor hazaküldött, hogy ügyeljek, mert az egyik edényben vetnivaló, mérgezett kukorica van… Ez volt életem első tyúketetése…. Eléggé rosszul éreztem magam, de anyósom még rosszabbul, mert ugyan kinyírtam a rengeteg gyönyörű tyúkot, de még csak nem is veszekedhetett velem, hiszen honnan is tudhattam én, hogy kétféle van az asztal alatt…

 

Lozünplik

Kamasz voltam már amikor a legesleg sötétebb korszakát éltük a Ceausescu érának. Életemnek is ez a legsötétebb korszaka. Ekkor már pár éve elvesztettem Édesanyut, már túl voltunk sok bántáson, mostohám már velünk volt egy jó ideje. Ekkor kezdődött az, hogy bizony, volt olyan, hogy éhesen feküdtünk le, de még mindig nem nevezném éhezésnek. A boltok mindenkori ürességük csúcsát érték el, csak ecet, halkonzerv és vodka volt a polcokon. A kenyér savanyú volt és fekete, és bár soha nem volt friss, mindig sor volt érte. Kifliről, perecről, kalácsról csak álmodoztunk, de azt sem gyakran, hiszen fájt a finom ízekre emlékezés. Ebben az időben pénzünk is kevés volt a családban. Hogy volt-e valamiféle inflálódás is, vagy egyszerűen csak a mostohám nem tudta beosztani az egytlen fizetést, amit Édesapu hozott haza, nem tudom. Csak nem volt. Örökké hiányt szenvedtünk belőle, s azt a kevés élelmet sem mindig tudtuk megvenni, amit nagy ritkán adtak a jegyre. Ezért aztán leleményesnek kellett lenni.

Első körben minden zúgát felkutattuk a lakásnak, s általában találtunk is erre -arra pár banit, egy-két lejt. Mikor már a fürdőkádból is kivettük az egylejest, mely azt hivatott megakadályozni, hogy az alsó szomszédot beáztassuk, amikor a vizet engedjük le a kádból ( túl gyorsan folyt le ), na, akkor következett az ócskapiacra menés. Szombat este szólt a mostohám, hogy nézzek körül a cuccaim között, mit viszek ki, s szedjek össze a Vörös Zászló régi számaiból párat, reggel ócskára megyünk. Szerettem az ócskára járni, de tudtam, hogy a holmijaim között már nem nagyon van olyan, amiről szívesen lemondanék. Százszor is átforgattam a ruháim, míg végre kikerült közülük egy kötött rövidujjú blúz, ami télen hideg volt, nyáron túl meleg, egy hosszú “lovestory” sál a sapkájával, amit én kötöttem, egy tornacipő, ami kicsi volt, és még hozzácsaptam a régi babámat, s végül fájó szívvel, de pár Napsugár is odakerült. Az Amo szappant többször kivettem a ruhák alól, de mindig visszatettem, nem volt szívem eladni, bár tudtam, hogy talán azért kapnánk a legtöbbet.

Már a hátizsákomba kezdtem el bepakolni a holmikat, mikor bejött a mostohám, ellenőrizni meddig jutottam.

-Ennyi az egész? – kérdezte.

-Ennyi. Már nincs mit eladjak.

-Na, várj, majd én még egyszer körülnézek.

Elhűlt bennem a vér, mert tudtam, hogy ami nekem kincs, neki pénzt jelent. S lőn. Kivette a kicsi piros blúzom, amit még Édesanyuval varrtunk ki elől a fehér nyaki paszpól alatt szép kézimunkával kivarrt apró virágok díszelegtek, piros virágok, zöld levélkékkel, s nekünk titkos jelentése volt, mert imígyen hordtuk magunkon a piros-fehér-zöld színt, mely magyar szívünket melengette. Már alig tudtam magamra rángatni, rövid is volt, szűk is, de semmi pénzért nem akartam megválni tőle. Most azonban nem volt apelláta, muszáj volt. S minden tiltakozásom ellenére is, kikerült az Amo szappan is, s pár IPM magazin is az eladnivalók között landolt. Hajnalban megpakolva, mint valami málhás szamarak, az első huszas buszhoz kimentünk, felgyúrodtunk rá, s irány az ócska. A buszról leszállva még jó darabot kellett gyalogolni a piacig, s emlékszem a párás hidegre, a vacogtató napfelkeltére. A Vörös Zászlókat aztán leterítettük a földre, s akkurátusan rápakoltuk a holmikat. Összeszorult a torkom, mikor megláttam Édesanyu leheletfinom fésülködő köpenyét a holmik között, s pár kedves könyvünket, mint az Igazi égszínkék, s a Réztábla a kapu alatt.

Az idő telt, a holmik fogytak, s minden amihez ragaszkodtam volna, gazdára talált. Mostohám, látva igazi mély bánatomat, azzal vigasztalt, hogy ne búsuljak, mert így lesz sok finomság, neki már félre is tettek a piacnál valamennyi falusi tojást, s házi tejfelt, és a néni ígért egy egész tyúkot is. A hastömő kincsekről hallva egész megvigasztalódtam, s már nem volt olyan sötét a világ. Sétáltam egy kört, lássam mit árulnak mások, a nap is felkelt, már melegített, s alig vártam, hogy hazainduljunk, s az élelmiszerpiacról elhozzuk a sok finomságot. Szinte mindent eladtunk, s elindultunk. Egyik piac a másiktól nem volt messze, ezért gyalogosan mentünk, no meg a csomagunk is könnyű lett. Félúton jártunk, mikor arra jött egy sorsjegyárus, aki az ócskára igyekezett. Vasból hajlított karikáról kínálta a Loz in plic-et, azaz a borítékos sorsjegyet. Nosza, mostohám megállította, s vett is mindjárt hármat, mondván, három a magyar igazság. Kettőnek vissza is nyerte az árát, s így tovább játszott. És tovább, és még tovább, és még tovább… Egészen addig, míg alig maradt valami a kincsekért kapott, s élelemre szánt pénzből. Hiába szóltam, hiába könyörögtem, durván rendre utasított, hogy ne szóljak bele mit csinál.

Eljátszotta a pénzt. Öt kiló pityókát tudtunk venni, úgy, hogy végig gyalog kellett hazamennünk, mert buszjegyre sem maradt. Mikor a lépcsőházhoz értünk rámparancsolt, hogy egy szót se Édesapunak, az este úgyis aludt, mikor összepakoltunk, és nem tudja mit vittünk el. Bennem forrt az düh, fájt az egész, s ott előtte, mikor felértünk, elmondtam Édesapunak. Mostohám felháborodott, s rámutatott, hogy mennyire el akarom én őt a háztól űzni, képes vagyok ilyen rágalmakat kitalálni.

Édesapu szíjjal vert meg… Hogy móresre tanítson, máskor ne rágalmazzak senkit. Szegény jó apám, ha más verésért nem is, de ezért megbűnhődött. Amikor már beteg volt, s nem volt gyógyszerre pénz, mostohám elment a sógorom édesapjához, és sírva kért tőle kölcsönt az apám gyógyszerére. Aztán nemsokára látta, amint a kölcsönkapott száz lejt eljátssza sorsjegyen… Akkoriban 3 lej volt egy sorsjegy. Apámnak így nem lett orvossága…