Kamasz voltam már amikor a legesleg sötétebb korszakát éltük a Ceausescu érának. Életemnek is ez a legsötétebb korszaka. Ekkor már pár éve elvesztettem Édesanyut, már túl voltunk sok bántáson, mostohám már velünk volt egy jó ideje. Ekkor kezdődött az, hogy bizony, volt olyan, hogy éhesen feküdtünk le, de még mindig nem nevezném éhezésnek. A boltok mindenkori ürességük csúcsát érték el, csak ecet, halkonzerv és vodka volt a polcokon. A kenyér savanyú volt és fekete, és bár soha nem volt friss, mindig sor volt érte. Kifliről, perecről, kalácsról csak álmodoztunk, de azt sem gyakran, hiszen fájt a finom ízekre emlékezés. Ebben az időben pénzünk is kevés volt a családban. Hogy volt-e valamiféle inflálódás is, vagy egyszerűen csak a mostohám nem tudta beosztani az egytlen fizetést, amit Édesapu hozott haza, nem tudom. Csak nem volt. Örökké hiányt szenvedtünk belőle, s azt a kevés élelmet sem mindig tudtuk megvenni, amit nagy ritkán adtak a jegyre. Ezért aztán leleményesnek kellett lenni.
Első körben minden zúgát felkutattuk a lakásnak, s általában találtunk is erre -arra pár banit, egy-két lejt. Mikor már a fürdőkádból is kivettük az egylejest, mely azt hivatott megakadályozni, hogy az alsó szomszédot beáztassuk, amikor a vizet engedjük le a kádból ( túl gyorsan folyt le ), na, akkor következett az ócskapiacra menés. Szombat este szólt a mostohám, hogy nézzek körül a cuccaim között, mit viszek ki, s szedjek össze a Vörös Zászló régi számaiból párat, reggel ócskára megyünk. Szerettem az ócskára járni, de tudtam, hogy a holmijaim között már nem nagyon van olyan, amiről szívesen lemondanék. Százszor is átforgattam a ruháim, míg végre kikerült közülük egy kötött rövidujjú blúz, ami télen hideg volt, nyáron túl meleg, egy hosszú “lovestory” sál a sapkájával, amit én kötöttem, egy tornacipő, ami kicsi volt, és még hozzácsaptam a régi babámat, s végül fájó szívvel, de pár Napsugár is odakerült. Az Amo szappant többször kivettem a ruhák alól, de mindig visszatettem, nem volt szívem eladni, bár tudtam, hogy talán azért kapnánk a legtöbbet.
Már a hátizsákomba kezdtem el bepakolni a holmikat, mikor bejött a mostohám, ellenőrizni meddig jutottam.
-Ennyi az egész? – kérdezte.
-Ennyi. Már nincs mit eladjak.
-Na, várj, majd én még egyszer körülnézek.
Elhűlt bennem a vér, mert tudtam, hogy ami nekem kincs, neki pénzt jelent. S lőn. Kivette a kicsi piros blúzom, amit még Édesanyuval varrtunk ki elől a fehér nyaki paszpól alatt szép kézimunkával kivarrt apró virágok díszelegtek, piros virágok, zöld levélkékkel, s nekünk titkos jelentése volt, mert imígyen hordtuk magunkon a piros-fehér-zöld színt, mely magyar szívünket melengette. Már alig tudtam magamra rángatni, rövid is volt, szűk is, de semmi pénzért nem akartam megválni tőle. Most azonban nem volt apelláta, muszáj volt. S minden tiltakozásom ellenére is, kikerült az Amo szappan is, s pár IPM magazin is az eladnivalók között landolt. Hajnalban megpakolva, mint valami málhás szamarak, az első huszas buszhoz kimentünk, felgyúrodtunk rá, s irány az ócska. A buszról leszállva még jó darabot kellett gyalogolni a piacig, s emlékszem a párás hidegre, a vacogtató napfelkeltére. A Vörös Zászlókat aztán leterítettük a földre, s akkurátusan rápakoltuk a holmikat. Összeszorult a torkom, mikor megláttam Édesanyu leheletfinom fésülködő köpenyét a holmik között, s pár kedves könyvünket, mint az Igazi égszínkék, s a Réztábla a kapu alatt.
Az idő telt, a holmik fogytak, s minden amihez ragaszkodtam volna, gazdára talált. Mostohám, látva igazi mély bánatomat, azzal vigasztalt, hogy ne búsuljak, mert így lesz sok finomság, neki már félre is tettek a piacnál valamennyi falusi tojást, s házi tejfelt, és a néni ígért egy egész tyúkot is. A hastömő kincsekről hallva egész megvigasztalódtam, s már nem volt olyan sötét a világ. Sétáltam egy kört, lássam mit árulnak mások, a nap is felkelt, már melegített, s alig vártam, hogy hazainduljunk, s az élelmiszerpiacról elhozzuk a sok finomságot. Szinte mindent eladtunk, s elindultunk. Egyik piac a másiktól nem volt messze, ezért gyalogosan mentünk, no meg a csomagunk is könnyű lett. Félúton jártunk, mikor arra jött egy sorsjegyárus, aki az ócskára igyekezett. Vasból hajlított karikáról kínálta a Loz in plic-et, azaz a borítékos sorsjegyet. Nosza, mostohám megállította, s vett is mindjárt hármat, mondván, három a magyar igazság. Kettőnek vissza is nyerte az árát, s így tovább játszott. És tovább, és még tovább, és még tovább… Egészen addig, míg alig maradt valami a kincsekért kapott, s élelemre szánt pénzből. Hiába szóltam, hiába könyörögtem, durván rendre utasított, hogy ne szóljak bele mit csinál.
Eljátszotta a pénzt. Öt kiló pityókát tudtunk venni, úgy, hogy végig gyalog kellett hazamennünk, mert buszjegyre sem maradt. Mikor a lépcsőházhoz értünk rámparancsolt, hogy egy szót se Édesapunak, az este úgyis aludt, mikor összepakoltunk, és nem tudja mit vittünk el. Bennem forrt az düh, fájt az egész, s ott előtte, mikor felértünk, elmondtam Édesapunak. Mostohám felháborodott, s rámutatott, hogy mennyire el akarom én őt a háztól űzni, képes vagyok ilyen rágalmakat kitalálni.
Édesapu szíjjal vert meg… Hogy móresre tanítson, máskor ne rágalmazzak senkit. Szegény jó apám, ha más verésért nem is, de ezért megbűnhődött. Amikor már beteg volt, s nem volt gyógyszerre pénz, mostohám elment a sógorom édesapjához, és sírva kért tőle kölcsönt az apám gyógyszerére. Aztán nemsokára látta, amint a kölcsönkapott száz lejt eljátssza sorsjegyen… Akkoriban 3 lej volt egy sorsjegy. Apámnak így nem lett orvossága…
Hozzászólások