Kecske és Lujzi

Kecske

Megboldogult ifiasszon koromban münk egy kis falucskában laktunk ahova én igazi városi leánként kerültem, de annyira városi vótam, hogy erőst féltem attól es, hogy a tyúk megcsíp. Eccer az akkori hites uram béállít egy kecskével, amelyik még gida vót, s olyan édös-kedves, mint minden jószág mikor kicsinyke. Abajgattam, dédelgettem, s el es neveztem Zsuzsinak. Hanem eccer csak bévillant , hogy ez aztán megnő, s mit es kezdünk münk vele? Fel es tettem a kérdést izibe az uramnak, s az azt válaszolta, hogy: ” buta vagy te asszon! hát mit csinálnánk? Fejjük! ” Én ugyan nem! – rikkantottam! Még felrúg! No, de Zsuzsink már a szívembe lopta magát, s úgy voltam vele, hogy engemet a jó Isten es arra tanított, hogy ne aggodalmaskodjak, mert minden napnak meg vagyon a maga baja, s dédelgettem tovább a kis eszemadtát. Zsuzsi fel es cseperedett szépen, addig-addig míg az uram udvarlót hozott hezzá, s kerek öt hónap múlva világra jött Hófehérke s Marci. Hejj, vót nagy öröm s boldogság! Hanem eljött megest az ősz, s a leánkecskék biza udvarlót követeltek. A tavalyi már kiöregedett a faluból, s az újat kölcsön nem adta a gazdája, hanem azt mondta vigyük münk a lányokat. Hogy essze ne keveredjek, s megértsétek, el kell mondanom, hogy én éppeg szépen fel voltam öltözve az ünnepi gúnyámba, mert doktorhoz készültem valamiért, magam sem tudom már miért, de ejszen beteg nem vótam. Szép gúnya az akkor még darázs derekamon, finom topánka a lábomon, lepkekönnyű ritikül a vállamon, s béront az uram: Gyere asszon, fogd meg Hófehérkét míg Zsuzsival elindulok, s aztán jön az az annya után. Kitipegtem, s kecsesen megfogtam a kötelet amelyik vezetni hivatott a kecskeleányt Na,  az uram elindul Zsuzsival. Mit elindul??? Elvágtat! Nosza, Hófehérnek se kellett több! Uccu neki, futás az anyja után, magával rángatva engem es, szép gúnyástól, topánkástól, s elengedni nem es mertem, mert jöttek mentek az autók az utcában. Mégcsak az autók… De beérkezett a járatos busz es! Tele a munkából hazaigyekvő falu népivel! S földbegyökerezett a lábuk, amint meglátták, hogy ez a bolond asszon mennyire kirittyentette magát a kecskét megsétáltatni! S aztán óriási hahota tört ki mindenkiből… Évekig kérdezgették még: Tündike, máma vót-e a kecskével sétálni már?

Lujzi

Majdnem öngyilkosságba kergettem Lujzit! Mert ugye Lujzi már elmúlt egy esztendős. S már azt hiszi az eszemadta, hogy ő felnőtt. S csinálhat amit akar, s látnátok, ha duzzog! Sirülök, fordulok egyet, s mire reánézek, már fortyog, csak úgy bugyog belé, hangosan! Na, hogy egyik szavamat a másikba öltsem, elmesélem mi esett meg a minap. Szépen megetettem, inni es adtam neki, s bétettem a helyére, s végeztem tovább a dolgom. Bizonyos idő után hallom ám, hogy sistereg magában, mondikál, bé nem áll a szája, de mintha nem a helyéről jönne a hang. Hát mit csinált? Na mit? Addig izgett-mozgott, hogy kimászott, s az emeletről elkezdett lecsurogni! Ha nem veszem észre meg es teszi! De idejébe’ elkaptam, s megest megetettem, s megitattam, most meg es dédelgettem cseppet, s elmondtam neki, hogy szeretem, s nélküle milyenek lennének a mindennapjaink? Hásze ne csináljon ilyen butaságot többet! Most jól van, elégedetten buggyog, szerintem kicsit el es szundított. ( Nyugalom, hölgyeim és uraim, Lujzi a kovászom, akit a megetetés után a hűtőszekrény helyett a konyhaszekrénybe tettem, s onnan akart kicsurogni az emeletről