Egyszer csak a gyerekek meggyógyultak-forma. Hazacihelődtünk. Ekkorra már a nagyszülők is kiütötték magukat. Hagytuk őket gyógyulni. Három napon át fontolgattuk, kell-e orvoshoz vinni Pétert. Nem vittük. Közösségbe se nagyon, hogy ne fertőzzön, ha mégsem pusztultak volna el a vírusai. A közösség jött hozzánk.
30-án reggelig vaciláltunk, hogy menjünk, ne menjünk. Mentünk. Másfél óra alatt összepakoltunk. A gyerekek szorgosan segítettek, építő ötleteket adtak a csomagok tartalmát illetően. Némi nézeteltérést követően Péter kitépett egy tincs hajat a Borcsa fejéből. A leány üvöltött, a legény vigyorogva hozta a trófeát. Borzasztó volt a hosszú hajtincs a markában. Monjuk, ezt követően már Péter sem sokáig vigyorgott.
Móric most sem hagyott cserben. Minden befért, még a szobakerékpár is 😀
Boldogan zötyögtünk a Maros-mentén, mikor kitört az éppen aktuális forradalom. Merthogy én, mint anya, felzabáltam az alvó lányom maradék szendvicsét, amiről előzőleg szóban lemondott. “Anya! Te mindig mindent megeszel!” – tapintott a gyenge pontomra Sárkány Ella.
Mindezen lelki gyötrődések ellenére megérkeztünk Csíkba, ahol nyoma sem volt a csíki télnek.
Hozzászólások