Az uram, én és a lelkiismeretfurdallás elutaztunk jó messzire. Péter maradt.A Péter-hiány a repülőtéren jött elő, s egész uton elkisért. Első nap szinte kizárólag csak róla tudtunk beszélni, fűnek-fának megmutattuk a fényképét, lestük a telefont, vártuk az sms-eket. A napok múltával aztán egyre kevesebbet gyönyörködtünk a pufók arcában, nem olvastuk el százszor az sms-eket, utolsó nap már alig beszéltünk róla.
Péter ezidő alatt köszöni szépen jól érezte magát nagyszüleivel. Átaludta az éjszakákat, sokat mosolygott, megette a gombócokat, nagyokat viháncolt Gabi tatával, este véget nem érő türelemmel és figyelemmel hallgatta a Magdi mama meséit. Szóval egyáltalán nem hiányoztunk neki.
Izgatottan toppantunk be az ajtón. Igazából nem örült nekünk, szerintem akkor fogta fel, hogy elhagytuk. Apával hamar összebarátkozott, velem szembe még fenntartásai voltak egy ideig. Valószinű legkevésbé az anyjából nézte volna ki, hogy elhagyja. Azóta többet vagyunk együtt, mint rég. Péter nem igen hajlandó elereszteni. De jól is van ez igy.
Hozzászólások