Anya bemorcul

Bekeményítettem vagy csak mint mindig, most is nehezebben ment a hétfő? Nem tudom.
Tény és való, hogy elhatároztam, elég a palotaforradalomból. Ma én parancsolok. Megmutatom, mi az ha az amúgy lágyszívű anya móresre, rendre, fegyelemre, s ilyenekre kezdi tanítani gyermekeit. A buli azzal kezdődött, hogy Péter mesét akart nézni. Lesz mese, csak előbb rakjuk el a kirakóst. Ordítás ezerrel. Gyere fiam, anya is segít. Ordítás ezerrel. Jól van fiam, nincs mese.

Elterelő hadműveletként bevetettem, hogy kimegyünk az udvarra. A lelkesedés leírhatatlan. Ám mire Borcsára felerőltetem az utolsó bundaruhát, Péter már nem akar kijönni, nem akar cipőt húzni, nem akar sapkát tenni. Egy darabig kergetőzünk, majd figyelmeztetem. Jól van, anya Borcsával kimegy, majd szólsz, ha te is akarsz jönni. Békésen sétálgatunk a havas ösvényen, bent ordítás ezerrel. Háromszor jöttem be a házba, kilátásba helyeztem szánkózást, hógolyózást, szomszédkutya-látogatást. Semmi. Séta közben azon morfondíroztam, hogy Péter vajon a cipőkrémet keni a falra, vagy a budiban kotorászik (mondjuk ezt inkább Borcsa szokta), vagy egyéb gaztetteket hajt végre. Egyik sem következett be. Bejöttünk, kibékültünk. Mese továbbra sincs, mivel a puzzle még mindig nincs összeszedve. Megint összevesztünk.

Az ebéd relatív jó hangulatban telt, egészen addig, míg Borcsa a fejébe húzta a tányérját. A zöldséget előtte kidobálta a földre, csak a tejföles lé folyt a fejére. Én közben a második fogást készítettem.A tehéntúrós makarónival célbadobást játszottak a gyerekek. Én közben telefonon beszéltem.

Ész kiosztva, a konyha romokban. Mindenki alszik. Délután kezdődik a második felvonás.