Ketten
Kenyeret vettünk
Rendszerint túlbecsülöm magunkat, a gyermekeim temperamentumát s az én tűrőképességemet. Ezért hát elindultunk hármasban a faluba kenyeret venni. Adott egy fék nélküli babakocsi, ami önálló életet él, két felturbózott gyermek, egy nagyjából járda nélküli út és jó sok autó.
Indulásból Borcsa a babakocsiban ült, Péter becsületesen gyalogolt. Nem volt hajlandó a rövidítésen menni, ezért a vártnál hamarabb elfáradt. Egy kis csokival s néhány bátorító szóval próbáltam lelkesíteni. A csokit megette, s leült a földre. Na, ekkor cseréltünk. Borcsa csigalassan gyalogolt, Péter virgoncan nézelődött a babakocsiban. Borcsa teljesen kiszámíthatatlanul kezdett cikázni az úttest szélén, külön veszélyt jelentett az út másik oldalán nyávogó macska. Végül odatuszkoltam a Péter ölébe. Kb 5 métert sikerült megtenni futólépésben. Mielőtt kiesett volna, sikerült elkapnom Borcsát. Ettől kezdve cipeltem a leányt, ő pedig tolta a babakocsit.
Vásárlás után ígéretemhez híven meglátogattuk a játszóteret, ahol a legnagyobb attrakció egy vizzel telt óriás virágtartó volt, amibe kavicsot lehetett dobálni. Borcsa időnként összezavarodott, kőbe harapott, s a kiflit dobta a vízbe. Nagy volt a vidulás.
Úgy sikerült hazaindulni, hogy Péternek megígértem, hazafele az összes pocsolyába belegyalogolhat, sőt még követ is dobálhat. Mire a domb aljára érkeztünk, már felváltva vonszoltam magamat és Pétert, elfogytak a pocsolyák, a csoki, a lelkesítés. Péter természetesen megmakacsolta magát, így 4 szakaszban sikerült hazaérni. Feltoltam a babakocsit egy darabig Borcsival, aztán vissza Péterért, felcipeltem, rögtön a földre vetette magát, s kesergett, míg újra érte nem mentem. Mára megvolt a torna. 😀
Pocsolyázás
Mostanában a kedvenc időtöltésünk a pocsolyázás, melyre alkalmas terepet a közeli temető nyújt. A játékszabályokat mindenki jól ismeri, mégsem sikerül betartani. A kődobálás után kőkiszedegetés következik. Ekkor nagy erőkkel próbálom életbe léptetni a többi programpontot. Csiganézegetés, virágszedés, gilisztakeresés, kakukkhallgatás, madárles következik. Ám nem tart sokáig. Mire észbe kapok, Borcsi egy pocsolya kellős közepén piruettezik. Hosszas alkudozás a hazaindulásról. Végül Borcsit hazacipelem, Magdi mamára bízom. Mire visszaérek, Péter már túl van a kéz és arcmosáson. Erőszakkal kivonszolom az útra, nem volt jó ötlet, mert az agyag csúszik.
Madarakat kergetve, agyagosan, vizesen indulunk haza. Átöltözés következik.
Eső ellen
Álló napon át zuhogott az eső. Délutánra már mindenki megbokrosodott idebent. Gondoltunk egyet, elmentünk egy plázába, legalább a gyermekek kirohangásszák magukat. Hát a rohangászásban nem is volt hiba. De ne vágjunk a dolgok elejébe. Úgy indultunk, hogy Péter erősen bicegett, húztuk magunk után, míg végre apa rászánta magát, s lehúzta a cipőjét. Kiderült, egy húsvéti csokitojást benne felejtettünk 😀 Péter mindenesetre örült neki.
Az eső elől beszaladtunk a boltba, s elkezdődött a kergülés. Szökőévben egyszer ha járunk ilyen helyekre. Úgy viselkedtek, mint az igazi falusiak, épp hogy nem szédültek az aszfalton. Valószínű a városi gyermekek örülnek ennyire az erdőnek, mint a mieink a tegnapi kavalkádnak. A két gyermek négyfelé szaladt. Három felnőtt nem győzött utánuk szaladni, s még a cuccokkal megpakolt babakocsit is szem előtt kellett tartani. Volt egy csomó kisgyerek, jólnevelten sétálgattak, esetleg szaladgáltak, de parancsszóra mindig leálltak. Péter és Borcsa szaladtak össze-vissza, jó érzékkel választották ki a porcelános, ékszeres boltokat, tapizták a tükröket, s mikor elegük lett belőlünk, leheveredtek a földre. Igen rövid időre sikerült bár egyiküket beletuszkolni a babakocsiba.
A gyermekek felpörögve, mi hulla fáradtan értünk haza.
Gáz
Húhh! Tegnap vészhelyzet volt, vezetnem kellett, úgy hogy senkitől nem kérhettem tanácsot közben, s az autót sem ismertem. Édesanyám ült mellettem, szegény, izgult is rendesen. Szerencse, az orvos nem mérte meg a vérnyomását.
Úgy kezdtem, hogy az utcánk végén lefullasztottam a motort. Aztán nem sokkal később a városban is lefullasztottam egymásután vagy ötször. Rendesek voltak, mert senki nem dudált mögöttem. De előtte még majdnem elütöttem egy buszt, mert gyorsan mentem, lassan kanyarodtam, s közben váltottam. A buszsofőr hevesen gesztikulált, erre emlékszem.
A parkolóban kerestem egy megbizhatónak kinéző embert, s megkértem, tolasson hátra, mert nekem nem sikerült. Az urammal előtte hosszasan konzultáltam telefonon, de nem volt nagy hasznom belőle. A következő parkolóban már egyedül is boldogultam a tolatással.
Az útpadkára csak egyszer mentem fel, tiszta egyenes úton, nem értem hogy sikerült.
Felhúzott kézifékkel indultam, az autó vészjóslóan kiabált, mi az ajtókat csapkodtuk, biztos nem csuktuk be rendesen. Ismét telefonos segélykérés az uramtól.
Viszont nem ütöttem el senkit és semmit, a körforgalmakat és egyéb akadályokat szabályosan vettem.
Hazaértünk. Az udvarunkra a szomszéd hozta be az autót. Fogytam vagy két kilót.
Itthon közben édesapám pesztrálta a két gyermeket, s biztos rágta a körmeit.
Ha az illetékesek olvassák a bejegyzést, azonnal visszakérik a jogsim.
Hozzászólások