Szerző: Pelusss | jan 4, 2018
Péter önállósodik. Mikor először jelentette be, hogy egyedül meg tornáról az apjához, a szívemhez kaptam. Igyekeztem nem betojni, vagy legalábbis leplezni, hogy milyen vad forgatókönyvek mennek a fejemben. Négy átjáró, számtalan útkereszteződés, 7 perc rollerrel. Tudtam, ismeri az utat, jól tájékozódik. Inkább attól tartottam, hogy elbámészkodik, és sutty, nem jó irányba indul valamelyik útkereszteződésnél. S akkor aztán annyi, mert se románul, se magyarul nem fogják megérteni, mit akar. Karjára írtam a telefonszámom. Lelkére kötöttem, ha nem tudja, hol van, mutassa meg egy bácsinak vagy néninek.
Nem tévedt el, de amíg megérkezett az apjához örökkévalóságnak tűnt. Csillogó szemekkel zsebelte be a dicséreteket. Azóta már másodszor.
Szerző: Pelusss | jan 4, 2018
A gyerekek magabiztosan léptek a pályára. Meg voltak győződve, hogy tudnak korcsolyázni, csak még nem próbálták. Na jó, a tavaly egyszer igen. Bátran csoszogtak, két kézzel a korlátba kapaszkodva. Nem fogadták el segítő karomat, hiszen tudnak korcsolyázni. Péter időnként négykézláb csúszkált, a csoportos szelfiből pedig kizuhant. Borcsa a végére megtalálta az egyensúlyt, egyre gyakrabban siklott kapaszkodás nélkül. Én önfeledtem korcsolyázhattam, nem tartott rám senki igényt. Minden körnél aggódva lestem, nem törött-e kezük-lábuk, Péter ujjait nem nyisszentette-e le egy száguldó korcsolya. S századszor is megkérdeztem, segítsek-e. Az agyukra mentem.
Szerző: Pelusss | jan 4, 2018
Mikulás napján (jól kiválasztottuk) reggel izgatottan kanyarodtunk a kórház felé. Borcsa vérvételre lett küldve, hátha kiderül, mitől vannak azok a cifra kiütései. Lányos program volt. Jókedv, móka, bátorság, egészen addig, amíg a tűt bele nem szúrták a karjába. Onnantól krokodilkönnyek, ordítás. Bár számítottam rá, a torokváladék vételnél nem dobta ki a taccsot.
Lifteztünk (falusiaknak szenzáció), végigsétáltunk a belvároson, megcsodáltuk a kivilágított házakat, s izgatottan találgattuk, vajon a suliban, jár-e a Mikulás (persze, hogy jár, apa épp azon volt, hogy feltartóztassa, amíg Borcsa odaér).
Szerző: Pelusss | dec 11, 2017
Úgy esett, hogy Mikulás estéjét a gyerekekkel hármasban töltöttük. Morcultam eléggé, de attól még az uramnak gyűlésben kellett ülnie.
Péter és Borcsa már az autóban izgatottan találgatták, vajon járt-e a Mikulás. Biztos voltam benne, hogy nem. 🙂 Becuccoltunk, tüzet tettem, ebédet készítettem. A gyerekek előszobát takarítottak (másnap reggel nem találtuk meg a Péter cipőjét). És minden neszre reménykedtek.
A balga Mikulás előző este nem rejtette el az ajándékokat az előszobában, így egyenként kellett kicsempészni a kamrából végig a házon. A nadrágom zsebét megraktam müzliszelettel és észrevétlenül próbáltam osonkodni az előszoba felé. A cucc recsegett a zsebemben, a gyerekek hallották, irány az előszoba. Igyekeztem úgy haladni, hogy ne hajlítsam be a lábaim, robotként lépegettem.
A Mamikáéktól hozott csomagba betettem egy cetlit. Bal kézzel írtam rá, hogy kinek a Mikulásától érkezett. Borcsa meg is állapította, nagyon öreg ez a Mikulás, ha ilyen reszkető kézzel ír. Okozott némi fejtörést, hogy-hogy pont erre járt, ha pár száz kilométerrel odébb Zselykének is nagyjából akkor vitte az ajándékot. De nem mentünk bele a részletekbe. Borcsa fejében helyi Mikulások vannak: madéfalvi, zilahi, magyarfenesi s így tovább.
Lényeg a lényeg, hogy kétszer majdnem lebuktam.
Végül volt nagy örömködés, csillogó szemek. Remélem, nem ez az utolsó év, amikor átéljük a varázslatot.
Szerző: Pelusss | dec 11, 2017
Borcsa tanácstalanul kérdezte, mit kérjen a Mikulástól. Hát mondom például kariókát, gyümölcsöt, édességet. Meg is írták a levelet. S pont azt hozta, s még annál is többet.
Hétfő délután, ahogy hazaértünk, mindketten rohantak a fürdőbe. Belecsapták a sáros csizmákat a kagylóba, s leginkább kívül, de belül is alaposan átsuvickolták. Már csak a fürdőt kellett kitakarítani, s várhattuk a Mikulást másnapig.
Hozzászólások