Szerző: Pelusss | feb 5, 2009
Soha nem értettem egyet a fenti kijelentéssel. Hogy-hogy édesen? Amikor nincs is jobb egy ropogós savanyúuborkánál, egy bögre paradicsomlénél, egy szép piros grépfrútnál, hogy a savanyúkáposztát és egyéb téli ínyencségeket ne is említsek.
Senki sem vádolhat azzal, hogy imádom a csokit. Na jó, ha nagyon kívánom az édességet, akkor mandarin. Ez így pont jó, mert a párom ipari mennyiségben képes puszítani az édességet, nekem meg a savanyúságok terén nem akad konkurencia 🙂
Amióta babát várok, azóta méginkább figyelek a cukorbevitelre. Ettem néha egy-egy kocka csokit, s karácsony táján számtalan diós-mákos beigli lecsusszant a torkomon. Néhányszor felszólítottam a kollégáimat, hogy azonnal tegyék ki a kürtöskalácsot és mindennemű csokoládékat az asztalaikra (Nem tették ki.) Ezt leszámítva, nem vittem túlzásba az édességfogyasztást. Egyébként is minden kismamának magas a vércukorszintje. A legújabb vérvizsgálatom szerint nekem a normálisnál alacsonyabb. Az előzményeket ismerve a családorvoson kívül senki sem csodálkozott. Kezelésbe vettem az ügyet. Heti egy rigójancsi vagy krémes béles esetleg csokiscsoda egy jó kapucsinóval, barátnőkkel simán belefér. S ha nem vagyok reggel túl morcos, akkor még a tejeskávémba is teszek egy kis kanál cukrot.
Talán mégis szép édesen az élet. De savanyún még szebb 🙂
Szerző: Pelusss | feb 3, 2009
3 napja lesben állunk. Lessük a pockomat, nyakamat, van-e rajta bárányhimlő. Több mint két hete vigyáztunk Kincsőre, akin az ominózus vasárnap után 2 nappal kijött a bárányhimlő. Mivel a himlőnek ez a vállfaja eddig nem tett látogatást szerény személyemnél, hát izgatottan vártuk, mi lesz a lappangási idő leteltével. Az izgalmat fokozta, hogy Kincső épp akkor “haragban volt” a keresztapjával, és leginkább velem akart játszani, csak hozzám akart bújni. Meg is volt szegény hűlve, így néha rámtüsszögött.
Aggódtunk egy kört, elolvastuk a szakirodalmat a neten, aztán elrohantunk a családorvoshoz. Bár ne tettük volna! Amikor előadtam a helyzetet, felhúzta a szemöldökét és közölte, hogy akár vetélés is lehet a dologból. Én ijedtemben elolvastam a koraszülésről szóló összes fellelhető cikket, kiszámoltam, hogy mennyi az esélyünk az egészséges életbenmaradásra. Aztán elértük a nőgyógyászt is, aki megnyugtatott, hogy már nagyok vagyunk és nem káros a magzatra. Most kinek higgyünk? Úgy döntöttünk, inkább a nőgyógyásznak, az lelkileg sokkal jobb 🙂 Közben bíztunk a kismamákra jellemző erős immunrendszerben és a placenta őrző-védő erejében.
Pöttyök még nincsenek, reméljük már nem is lesznek 🙂
Szerző: Pelusss | feb 2, 2009
Hogy fogják hívni? Mi lesz a neve? Minden nap elhangzanak ezek a kérdések. Az elején őszintén felsoroltuk a 3-4 lehetséges változatot. Az érdeklődők többsége rögtön el is mondta a véleményét: jaj csak az ne legyen, mert ismertem egy ilyen nevűt, borzasztó ember volt, vagy: ez milyen név? Nincs is ilyen név? Ez nem is keresztnév, hanem vezetéknév. Aztán mikor az egyik kiválasztott névről áttértünk egy másikra, egy igen kedves barátunk megjegyezte: cseberből vederbe 🙂 A jövendőbeli dédnagymama pedig ápertén megmondta, hogy a Gyula, Tibor, Géza, Miklós és Gábor nevek közül válasszunk, mert ő ezeket tudja megjegyezni. Nyugtatgattuk, hogy majd kiírjuk jó nagy betűkkel a szekrényajtóra, s mikor arra jár, mindig el tudja olvasni 🙂
Nem döntöttünk, és nem is fogunk. Majd ha elindultunk a kórházba 🙂
Szerző: Pelusss | jan 20, 2009
Súlyosbodik a helyzet. Egyre ügyetlenebb és feledékenyebb vagyok. Már az is elég ijesztő, hogy minden második bejegyzésem a feledékenységről szól, mert minden nap cserben hagy a józan eszem. A minap az egyik kolléganőmet keresték telefonon, én pedig hidegvérrel közöltem az illetővel, hogy valószínű téved, mert Tímea nevű kolléganőm nincs, nem is volt. Pedig van. Megfeledkeztem Timiről, akivel minden nap együtt vidulunk, együtt megyünk haza, aki minden hétfő reggel finomabbnál, finomabb sütikkel kényezteti a társaságot. Szerencse mielőtt, letettem volna a kagylót, beugrott, hogy mégiscsak van Timink.
Aztán sorozatban leeszem magam. A hétvégén a nagy ünnepi vacsorán, hogy, hogy nem, a salátát a tányérom helyett anyósom poharába tettem. Na jó, nem az egészet, fele az abroszra sikerült 🙂
Szerző: Pelusss | jan 13, 2009
Barátkozunk a többgyermekes családok életével. Szombaton a keresztlányunkat is magunkkal cipeltük az orvoshoz. Felcihelődtünk, az autóban konstatáltam, hogy nincs fülbevalóm, s a körmeim magukon viselik a legutóbbi főzés nyomait, a borzos frizurámmal a klinika ajtajában szembesültem, miközben próbáltam Kincsőt meggyőzni, hogy ne húzzuk a macit a földön.Eddig soha nem kellett várakozzunk a nőgyógyászra, most persze egy fél órát. Kincső a kétévesek „nyugalmával” próbálta átvészelni ezt a fél órát. Enyhén megrongáltuk a váróban található babás folyóiratot, kicsit lekapartuk az ablakról az ezüst angyalt, alaposan összetapogattuk az üvegasztalt, s időnként elindultunk a mosoda lépcsőjén lefele, miközben hangosan kurjongattunk.
Elmagyaráztuk neki, hogy a dokibácsi megmutatja a tévében a keresztanya pocakjában levő babát. A kicsik hisznek az ilyen varázslatos dolgokban, de azért ez mégiscsak sok volt. Mikor a 3 D-s ultrahangon kezdtük nézni a fekete-fehér ufószerű gyermekünket, erősen gondolkodtam, hogy elmondjam-e neki, nézd ott a baba. A problémát végülis a kacsák oldották meg. Mikor beértünk a nőgyógyászhoz, egy hirtelen ötlettel bedobtuk, hogy nemsokára megyünk a Sétatérre kacsákat nézni. Ettől kezdve márcsak azt hajtogatta, hogy kacsa-kacsa.
A Sétatéren persze már rég nincsenek kacsák. A lelkünk mélyén mind a ketten tudtuk, hogy a tó be van fagyva, s jól lehet korcsolyázni rajta. Azért elmentünk, kicsit kerestük a kacsákat, hogy ne bukjunk le.
Egyébként a gyermekünk jól van, szerintem rájött, hogy figyeljük, egyszercsak összerázkódott, aztán a lábfejét kezdte tornásztatni. Nagyon mókás volt.
Hozzászólások