Szerző: Pelusss | jan 9, 2009
Van egy nagyon finom leves. Poéka, örményleves, gyergyói leves – a mi családunkban ezeken a neveken közismert. Nagymamám annak idején akkor főzte, amikor a faluban síugró verseny volt, s jöttek a rokonok. Tehát egy évben egyszer. A szokást mi is megtartottuk, bár síugró verseny nincs mifelénk, téli időszakban elkészítjük a poékát, attól függően, mikor gyűl össze a család.
Az ünnepi eledel elengedhetetlen kelléke az aszalt szilva mellett a füstölt disznónyelv. Az idén, életemben először, nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy elkészítsem a poékát, ugyanis édesanyám dolgozott. Előzetes instrukciók alapján mindent előkészítettem, csak azt a bizonyos disznónyelvet nem találtam. Ugye, hol is lehetne máshol, mint a füstölt kolbász és csavarthús között, felakasztva szépen a rúdra. Kerestem, egyenként számba vettem a kolbászokat, hát ott nem volt. Aztán a család jelenlevő tagjaival közösen megpróbáltuk rekonstruálni az esetet, kezdve onnan hogy levágtuk a disznót. Végül Gusztit, a macskánkat jelöltük ki bűnbaknak, ő lopta ki a füstölőből a nyelvet. Az elmélet nem volt teljesen helytálló, mert a macskánk kb. akkora, mint a szóban forgó nyelv, de valami magyarázatot mégis kellett találni a rejtélyes esetre. Szomorúan vettük tudomásul, hogy az idén elmarad a poéka.
Eltelt két hét. A nyelv előkerült, ott lógott a kolbászok között. Csak én nem vettem észre. Megőrülök ettől a szelektív látástól, a felejtéstől, s attól, hogy nap mint nap tapasztalom, nem a régi a memóriám. A kollégáim szerint férfiasodok 🙂
Szerző: Pelusss | jan 8, 2009
A kicsi gyerekek nagyon szeretik a pocaklakókat. Kincső keresztlányunk is mióta tudja, hogy babát várunk, valahányszor találkozunk, megsimogatja a pocakomat és azt mondja: baba.
Virágot egy éve láttuk utoljára. Azóta már nagy leány lett, majdnem kétéves. Elmagyaráztuk neki, hogy a pocakomban baba van. Szegény, az elején nem nagyon értette, felhúzta a blúzomat, belesett a nadrágomba, hogy lássa, hol van az a baba. Hogy még nagyobb legyen a zavar, előszedte két pólyás babáját. Elmagyaráztuk neki, hogy a pocakomban levő baba csak akkor fog kibújni, mikor elmegy a hó és virágozni fognak a fák. Aztán játszott tovább, időnként odajött, megsimogatta a pocakomat, és elmondta, hogy baba. Egyszer csak odament a páromhoz, neki is megsimogatta a hasát és megmutatta, hogy az ő pocakjában is van baba. Gondolta, ha már együtt jöttünk, akkor mindkettőnknek megvan ez a furcsa szokása.
Szerző: Pelusss | jan 6, 2009
Egy ideje már érzem gyermekünk mozgását. Van amikor csak úgy fickándozik, de este rendszerint buli van. Gondolom, ezek a bulik a gyermek növekedésével egyre gyakoribbak lesznek. A férjem már régóta próbál elkapni egy-egy ilyen mozdulatot, de valahányszor rátette a kezét a hasamra, Bandikó tapintatosan visszahúzódott. Pedig már mindenféle nyelven próbált vele kommunikálni, bedobta a zuhanó repülős filmekből jól ismert fordulatot: médé-médé-médé, vagy: emzéperiksz jelentkezz, de semmi. Aztán az óév utolsó előtti estéjén ismét rátette a kezét a pockomra, és a gyermek jelentkezett. Biztos felismerte 🙂
Szerző: Pelusss | jan 4, 2009
Megvolt az első róka. 5 hónap után ideje volt. A nap azért is igen emlékezetes, mert karácsony volt. Ültem a jól fűtött templomban, a levegőben az erős parfümszagok, naftalinos ünnepi kabátok szaga, s a reggelire elfogyasztott füstöltkolbász illata keveredett. A hideg verejték után ájulásra tippeltem, de aztán a Hiszekegy közepén a rókázás egyéb félreérthetetlen jelei jelentkeztek. Már csak arra emlékszem, hogy valahogy kigyúrakodtam a padból, átfúrtam magam az embertömegen, s szaladtam a templom mellett. Ugye mégse illik a bejárat elé, a macskakövekre dobni ki a finom reggelit. A templom nagyon hosszúnak tűnt. Nem is vagyok biztos, hogy végül sikerült eljutnom mögé. Gyalog mentem haza, hétágra sütött a nap, teljesen meg voltam könnyebbülve.
Szerző: Pelusss | dec 19, 2008
Az egyik nap épp rossz trolira ültem fel, így egy megálló után kénytelen voltam gyalog hazabandukolni. S ahogy nézegettem magam a kirakatokban, rájöttem, hogy úgy közlekedek, mint egy bicebóca keljfeljancsi, amit a búcsúban szoktak árulni. Kilengek jobbra-balra. A férjem már többször figyelmeztetett viccesen erre, de nem hittem neki. Próbáltam nőiesre venni a figurát, s ikszben járni, billegni, ahogy a jó nők szokták. Láttam magam előtt a képzeletbeli vonalat, amin haladnom kell. Mire észbe kaptam, már ismét terpeszbe tett lábbal lengedezve közlekedtem, jobbra balra. Azóta rájöttem pocok miatt kényelmesebb lengedezve közlekedni, s most egy ideig kár erőltetni a nőies figurát.
Hozzászólások