A gyermekek a szombatot Miki tatával töltik. Mielőtt otthagynánk őket adom az ötleteket mi mindent csináljanak együtt:
– Társasozzatok, mondjátok meg tatának olvasson mesét…
Borcsa arcára kiül a döbbenet:
– Miért? Tata tud olvasni? Mindig fejből mondja a mesét, ő is, apa is. A fiúk nem tudnak olvasni!
Sietős a ma reggel. Apesznek fél 9kor jelenése van a városban. Nem késhet. Otthon maradok én is, együttes erővel talán hamarabb megy az ébresztés.
A gyerekeink együttműködnek, amennyire tőlük telik. Nem legóznak, nem kell mesét olvasni, ahogy ez máskor lenni szokott. Sőt felajánlják: elég, ha az iskoláig elvisszük, onnan már boldogulnak kettesben is. Az iskola előtt mindenki magára ölti a kistáskáját, Borcsa Horka Bélát és a hozzátartozó cumis üveget szorongatja félkézzel. Péter még az autóban begyömöszölte a táskájába a rókát és a malacot, csak a jó nagy kutyát kell szorongatnia a 3 virágcserép mellett félkézben. Megfogják egymás kezét, ballagnak a járdán, át a hídon (lefigyeltem, egyik virágtartó sem esett bele a patakba) az ovi felé. Péter a nagy cipekedésben fejjel lefele tartja a kutyát a hóna alatt, Borcsa megszólal:
– Vigyázz, Péter ne fogd meg a kutya fenekét, mert megharap.
Ez egy hónapos történet, de megér egy feljegyzést. Még akkor történt, mikor Borcsa Piri mamáéknál vakációzott, s Dancs Annamari előadásra mentek. A nagy napon a leány követelni kezdte a fodrászt. Merthogy ő ugye nem mehet ilyen fejjel sehova. Ment a kesergés, hogy miért nincs Babi, vagy bár egy akármilyen fodrász a közelben. Végül Mama copfot kötött, Tata meg naphosszat dicsérte, hogy milyen pompás frizurája van az unokájának. Így sikerült elindulni.
Eljött hát a maszkabál napja. Egy darab oroszlánnal (jeszjeszjesz), s egy hófarkassal indultunk neki a menetnek. Jómagam gyenge Harisnyás Pippi voltam, apesz pedig önmagának álcázta magát.
Volt farsangi nótázás, felvonulás, bemutatkozás. Ment a móka izzadásig, az oroszlánbunda alól csorgott a verejték, egy idő után a bundából is. Borcsa már a produkció alatt megvált a bárány hófarkas ködmöntől.
Finomságoktól roskadozott az asztal. Tortát idén sem nyertünk, de nem kesergett senki emiatt. Inkább csodálkoztunk a mázlistán, aki kettőt is nyert (na jó, egyről lemondott). Három óra tömény parti után két megfáradt gyereket szállítottunk haza. Utolsó erejükkel begyúrtak egy-egy szendvicset. Péter az esti mese második soránál elaludt, Borcsa is egyenletesen szuszogott, mire Csiribí megoldotta a madárcseresznye szállítását.
Szombaton nagy nyugalom volt a házunk táján. Délelőtt közösen tettünk-vettünk, ebéd után biciklizés a faluban, aztán estig ment a társasozás házibulival felváltva. Négyesben. Tényleg boldog családi kör volt.
Este 10-kor hátradőltünk az urammal, képzeletben meg is veregettük egymás vállát, hogy milyen csudaszép napunk volt. Senki senkivel nem veszekedett, nem osztottunk igazságot, kitűnően haladtunk a házimunkával, és önfeledten családilag együtt ügyködtünk egész nap.
A nagy idillben eszembe jut, dél óta nem láttam a telefonom. Nem is láthattam, az előszobában lapult a kabát zsebében. 3 nem fogadott hívás, 4 olvasatlan sms. Áhá, hogy este 6-tól megbeszélésre kellett volna menni. Tényleg. Cserkész becsszóra ígértük, számíthatnak ránk, ott leszünk. És igen, ma kellett volna jöjjön az építőmester, megállapítani az anyagszükségletet. Hát igen, mindennek ára van. 🙂
Hozzászólások