Parancsnok
Piri mama rabszolgából elő lett léptetve. Borcsa következetesen Parancsnoknak nevezi:
– Igenis, Parancsnok!
– Megértettem, Parancsnok!
– Parancsnok, kérem a ceruzámat!
S úgy tovább.
Családi hétvége
Örültünk a hétvégének. Nem utaztunk sehova és mindenki egészségesnek tűnt.
Borcsa szombat reggel fél 7-kor vidáman ébredt. Mi kevésbé lelkesedtünk, viszont az aranygaluska 8-kor már sült.
Délben a város felé vettük az irányt. Meglátogattunk néhány kedves barátot. A szombati nap fénypontja éjfél előtt következett be: Borcsa az emeletes ágy tetején hányt egy nagyot. Öklendezve takarítottunk. Péter hajnali négykor pisilt be. Ismét ágyneműcsere.
Vasárnap lestük a leányt, semmi baja nem volt. Délelőtt templomba mentünk, Péter két negrocukorkát fogyasztott el a mise alatt, utána hasfájás. Borcsa példásan viselkedett az apjával az istentiszteleten. Ebéd előtt cirkusz. Mert senki nem éhes valamint nem szereti a közkívánatra megfőzött ebédet. Apa kitátotta a száját, a gyereksereg ordítással válaszolt. Jó ebédhez szólt a nóta.
Felbátorkodva Borcsa tünetmentességén, délután vendégségbe indultunk. Játszós, nyugodt délután volt. A palotaforradalom második felvonása az esti fürdés kapcsán következett be. De már rutinosan vettük az akadályokat, rezzenéstelen arccal tuszkoltuk be a kölyköket a kádba, majd cibáltuk ki. Hajszárítás minimális ordítással megtörtént.
Jóéjtpuszi után Péter köhögött egy kört.
Éjszaka Borcsa felkiáltott: Anya, kell hányjak! Az urammal egyszerre pattantunk. Mire beértünk, helyesbített: Fáj a torkom!
Kilátások: Hányós vírus, torokfájás, Péterköhögés. Elkezdődött a hét.
Akinek az orra puha
Egy napsütéses őszi délelőtt Borcsa odakötözte magát a kerítéshez a kabátja derékmadzagjával. Mikor már elég szorosan ráfeszült a cucc a derekára, el kezdett kiabálni:
– Segítség, nem kapok levegőt!
Piri mama egy-kettőre kiszabadította, s megtartotta a leckét.
– Péter volt – hazudta a leány szemlesütve.
Gyorsan elő a fiút. Váltig állította, hogy arra sem járt. Piri mama rájuk szól, azonnal vallják be, ki kötözte oda Borcsát a kerítéshez. Erre a leány:
– Na jó, én voltam. De gondoltam, azt mondom, Péter volt. Az úgy jobb.
Autós
Péterrel vezetünk, a szomszéd faluba megyünk apa után. Csupa izgalom. Beparkolnak elénk, míg a fiút kihozom az oviból (pedig de jól kinéztem azt a helyet, hogy előttünk se, utánnunk se legyen senki.) Végül sikerül kiállni, s csak egyszer fullasztottam :D. A harangozót sem ütöttük el s csak egy nem túl mély gödörbe döccentünk bele, ami elég jó arány az útszéli gödrök számát tekintve. Arról nem is beszélek, hogy az útról sem mentünk le, pedig az uram folyton ezzel gyanúsít.
Szóval mendegélünk, sikeresen kielőzünk egy úthengert, Péter bíztat, drukkol (Most menj, anya! Hajrá anya! Ügyes vagy, anya!). Előttem egy biciklis lengedezik a ködben lámpa nélkül.
– Péter, elütöttük a biciklist? – kérdezem.
– Milyen biciklist? – kérdezi.
10 perccel korábban érkezünk, egyszerre éhezünk és szomjazunk. Elő a tízórais dobozt. Még szerencse, hogy Péternek az oviban nem ízlett. Ropogtatjuk a paprikát, majszoljuk a virslit, kenyeret, s jól belakunk, mire apa megjön. Boldogság van.
Magány
Péter panaszkodik az apjának, hogy unatkozik Borcsa nélkül. Az apja vigasztalja, hogy például Kuli bácsi is egyedül van, s nem unatkozik. Erre a fiú:
– Jaj, szegény Kuli bácsi, leszek a fia, hogy ne legyen egyedül, s nektek lesz egy másik kisbabátok majd Péter helyett.
Apa: – De Péter, ha te Kuli bácsi fia leszel, nekünk nagyon fogsz hiányozni, üres lesz az életünk nélküled.
Péter elmosolyodik, az apjához bújik, s azt mondja:
– Akkor maradok, Kuli bácsinak keressünk barátot.
Hozzászólások