Szerző: Pelusss | jún 29, 2015
A pillangó eltávolítása Borcsa karjából nevű projekt volt a leghangosabb momentuma a beteges korszakunknak. Verőfényes péntek délután összegyűltünk a nappaliban, a delikvens pedig ordítani kezdett, mielőtt hozzáértünk volna: Fáááááááááááááááááj! Ezt ismételgette kitartóan. Érveltünk ezzel-azzal, de ő kijelentette, inkább a pillangóval éldegél ezentúl. Majdnem beadtam a derekam, végül gondoltam, ha már a kötelező alázene megvan, legyünk túl rajta.
Ölbe vettem, Mamika ügyesen szedte le a ragtapaszt, Borcsa pedig két mondatot skandált kivörösödve: Rögtön engedjetek el! Nagyon segítség! Péter felkönyökölt a kanapéra, bedugta a füleit, s rezzenéstelen arccal figyelte az akciót.
A leányt hidegen hagyta, hogy már rég kikerült a tű a karjából, továbbra is ordított. Csorogtak a könnyei, a vigasz nem használt. Nagyon segítség!
Szerző: Pelusss | jún 26, 2015
A nyolcadik napon véget ért a juppi-nyaralás. A vége felé a nagy boldogság kezdett elmúlni, de egy rossz szavam sem lehet a leányra. Példásan, minimális pityergéssel vette az akadályokat.
Szerdán négy és fél órás várakozás után megkaptuk az elbocsátó szép üzenetet, s mehettünk haza. Piri mama piskóta tortát sütött Borcsa rendelésére, megfőzte az ünnepi ebédet, érkezett még két nagyszülő. A megkésett ebéd elfogyasztása után búcsút intettünk a zilahi nagyszülőknek, s Mamika átvette a frontot.
A nagy boldogságos egymásra borulás hamar elmúlt a gyerekek körében. Egy bő hétig külön-külön kiskirályok voltak. Mindkét gyermek fennhangon és erővel próbálta megerősíteni megrendült státusát. Seperc alatt összekaptak mindenen. A helyzetet súlyosbította, hogy Borcsa karjában még ott volt a kedvenc pillangója, két napnyi injekció miatt. A következő nap is a végletek jegyében telt (nagy örömködések és nagy bunyók), amint ezt a Borcsa arcán levő karmolás is bizonyítja.
Ma Pétert oviba vittünk. Folyt. köv. délután.
Szerző: Pelusss | jún 20, 2015
Szerda reggelre szakorvoshoz voltunk rendelve. Némi gyomorideggel, de elővigyázatosan három kórházi pakkal érkeztünk a vizsgálatra, egy a lánynak, egy a fiúnak, egy nekem. Mindkét gyerek egyformán rosszul volt. Két óra várakozás pont elég volt arra, hogy eloszlassa a kórházi befekvéstől való félelmemet. Az első óra után már csak arra vágyakoztunk, hogy jöjjön az orvos, s vizsgálja meg a kellőképpen kiéhezett, unatkozott gyermekeket.
A szakember úgy ítélte, Borcsának maradnia kell. Az eddig beszedett antibiotikumok nem hatnak a tüdőgyulladásra, gyanús. A leány elvarázsolódott: juppi, végre ő is kórházba kerül! Péter otthon kúrálódott Piri mamával. Borcsa másodszor akkor tört ki üdvrivalgásba, mikor meglátta az ötágyas kórtermet: juppi, itt fogunk lakni! Ez a picike ágy csodálatos! Itt fogunk anyával aludni! Juppi! Végre lesz neki is pillangó a kezében! Hurrá! Leszívják a véremet! Juppi!
Igyekeztem átvenni a juppi-érzést, nem ment. De a leány nem hagyta magát. Másnap kiderült, a tüdejében levő váladékból mintát kell venni. A frász tört ki, mikor elmagyarázta az orvos az eljárást. De jött az újabb juppi: végre lesz műtétem nekem is! – örömködött a leány. Anya, azt szeretném, ha mindig itt laknánk – mondta nagy boldogan, én meg zokogtam befele, s vigyorogtam kifele.
Gombóccal a torkomban keltem a beavatkozás reggelén. Borcsa továbbra is hozta a boldog formáját. Egyszer csak hozzám bújt: Anya, nagyon félek! Most jól megvigasztalom, gondoltam. Mitől, Borcsikám? Hát attól, hogy a kórház udvarán a forgóhinta ismét tele lesz kicsi gyerekekkel, s nem pöröghetek gyorsan. Hm, igen.
A beavatkozás után, a fülorrgégészetről a kedvenc kórházunk felé tartva, kissé kábultan dudorászta az autóban: Virágéknál ég a világ…
Hát ég, mindig.
Szerző: Pelusss | jún 20, 2015
Egyik este titkos gyülekező volt az ovi udvarán. A gyerekeket fotózták, hogy majd egy-egy meglepetés album készüljön az óvónéniknek. Borcsa kissé bágyadtan, tüdőgyulladástól kellőképpen leteperve magára öltötte a piros ruhácskáját. A fiúnak se volt egy szava sem a vasalt ing ellen, hanem indulás előtt gyorsan a karjára gyömöszölte a leány összes hajdíszét, karkötőjét és gyöngysorát. Csuklótól pont vállig ért a pompa.
A leányok körüldongták, mentek utána, bámulták a sok díszt. A fiúk nevették, nem tudták mire vélni a dolgot. Péter határozottan védte a vádakat, miszerint ez lányos. Fiús – üvöltötte fennhangon. Az egyéniség meg lett örökítve.
Szerző: Pelusss | jún 15, 2015
Félvállról vettem. Köhögnek, elmúlik. Sok volt a munka, estig tartott a dolgozda, s a munkás fiókot otthon sem sikerült bezárni (a fejemben). Nem figyeltem eléggé a gyerekekre. Nem volt hideg, sem tél, köd sem. Inkább nyár és meleg. Ilyenkor múlik a köhögés, mint a pinty. Nem múlt. Orvoshoz mentünk. Háromszor is hamar egymásután. De akkor már Borcsiban ott lakozott a tüdőgyulladás, Péterben légcsöves köhögés roham.
Éjjel-nappal (főleg éjjel) zengett a ház az ugatástól. Szívünk sajgott, s magatehetetlenül álltunk az emeletes ágy mellett. Hatóránként nyomtuk a nyomnivalót, Péter nyelte a pirulát, főztem a sótlan ebédeket. Kétségbeesésünk az idő múlásával egyenes arányban nőtt: teltek a napok, viszont a baj nem múlott. Talán ma éjszaka könnyebb volt. Reménykedünk, hogy a holnapi ellenőrzés után nem kórházban kötünk ki.
Hozzászólások