Szerző: Pelusss | ápr 28, 2015
Hétvégén leléptünk az urammal. Menet közben leadtuk a gyerekeket a nagyszülőknél, s munka ürügyén három napra otthagytuk őket. Egy cseppet sem dolgoztunk, de nem akartuk a szívüket megfájdítani. Messze mentünk, Borcsa a másfél órás autóút felét is végigzokogja, nemhogy egy kétszer hétórás utat.
Mire megérkeztünk, Borcsa maszatosra zokogta magát amiatt, hogy csak kettőt alszanak itt. A nagyszülők izgatottan, ajándékokkal felszerelkezve várták a gyereksereget. Megünnepelték Péter szülinapját. Volt fagyi, fánk, kisvonatozás, rendkívüli autókázás a vásárban. Tata helyett Mama vezetett. Neki is csattantak mindenkinek. “Anya, alig vártam, hogy kiszálljunk!” – számolt be a leány.
Szép hétvége volt.
Szerző: Pelusss | ápr 28, 2015
Verseny van a konyhában az asztal körül. Péter papucs nélkül repeszti, fel is csattan a falra. A szemöldöke megduzzad. Másnap rányomjuk az úszószemüveget. Egy órán át. Estére már piros. Harmadnap az oviban ráesik az asztalra. Pont a duzzanatot üti meg. Délutánra feketedik. Azóta már sárgás zöld. Borcsával minden nap megtanulmányozzák a fiú szivárványos színét.
Szerző: Pelusss | ápr 20, 2015
Esett és fújt. Kuksoltunk bent, römiztünk. Amúgy sincs más választásunk, mióta a nyuszi meghozta a fiú kedvenc játékát. Borcsa lassan megismeri a számokat. Péter meglepően jól játszik, egyedül is elboldogul. Nem osztunk eszet, nem magyarázza senki a bizonyítványát. Borcsa néha elkószál, elrendezi a babáit.
Játszunk. Nyerünk és veszítünk. Örvendezünk, pacsit adunk. A lelkesedés töretlen.
Szerző: Pelusss | ápr 14, 2015
Borcsa irtó nehezen viseli, ha nem az ő szülinapját ünnepeljük. Ugye ez egy esztendőben elég gyakran előfordul. Mindig a telet várja (decemberi). Reménykedik, hogy a tavasz után tél jön.
Vannak hétköznapok, amikor reménykedve kérdez rá: talán ma van a szülinapom? Hát nem. Nem ma van. Zokogva bevonul a gyerekszobába, szipogva énekli saját magának a névreszóló szülinapos nótákat. Kedvencünk a román: Borcsi să trăiască, Borcsi să trăiască! La mulți ani!
Szerző: Pelusss | ápr 13, 2015
Péternek az úszás nem puszta hobbi. Szükséglet. Megmondta az orvos. A téli köhögős kényszerszünet után új úszómester után néztünk. Meg is találtuk. Pont olyan, amilyennek elképzeltük. Első alkalommal, ment minden, mint a karikacsapás. A gyermek felettébb szereti a vizet, tudtuk, baj nem lehet.
Második alkalommal azonban Nagy Morc barátunk is elkísérte a fiút úszni. Külön logisztika volt megszervezni az egész úszást. Apa munka után hazavágtat, elveszi az oviból a két gyermeket, én kivillamosozok a város végére, elveszem apától Borcsát, jövünk vissza dolgozni, a fiúk úsznak. Ment is minden rendben, míg az öltözőig meg nem érkeztek. Ott Péter hirtelen Miki tatához akart menni vagy Mamikához, mindegy, csak el innen. Mivel vágya nem teljesült, hangos bömbölésbe kezdett. Apa győzködte szép szóval. Közben vörösödött a feje. Fél órát latolgatta: tuszkolja be a medencébe vagy vegyen egy mély levegőt s ballagjanak haza, mielőtt a gyermek örökre megutálná a vizet. Az utóbbit választotta.
Péterrel megbeszéltük az ügyet. Azzal érvelt hogy egyszer megy, egyszer nem. Majd következőben úszik.
Két nap múlva volt a következő. Elhatároztuk, én megyek vele, hátha. Péter már az autóban skandálni kezdte, hogy ő biza nem úszik ma sem. Én közben a villamoson fohászkodtam. Mire az úszodás házhoz érkeztünk, a fiú egyből meg akarta mutatni a helyet. Ment elől. Meg sem állt a medencéig. Kalimpált a vízben. Mi is a boldogságban.
Még két nap, s folyt. köv.
Hozzászólások