Délutánonként

Ismét itt a Nagy Köhögés és Magdi mama. Így a gyerekek otthon kuksolnak. Délután örömmel ugranak a nyakunkba, mesélik az élményeket: kirándultak, csigát gyűjtöttek, virágot szedtek, s Péter összevágott egy igazi zsebkendőt. Borcsa természetesen felvilágosította: Péter rongyot nem vágunk. Mamikától kell kérni papírt. Tudod.
Borcsa előszeretettel világosít fel bárkit az élet dolgairól: Mama, a vízzel nem pancsolunk, az afrikai gyerekek szomjaznak. Péter egyél kenyeret is! stb.

Türelmetlen ebéd után kezdődhet a játszás. Éttermet nyitunk. Péter a pincér. Végigkérdez mindenkit, és elismétli nekem, ki mit kér. Természetesen mindenki csomagba kéri az ebédet, mert a cs hangot gyakoroljuk a héten. Csiga és csoki is gyakran szerepel az étlapon, az egyik vendég pedig csikóval jött. Péter nem ejti tisztán a szavakat, ezért szótagolva elismétlem neki. Egy idő után Borcsa szótagolva beszél 😀

Mikor elunjuk a sok tortalevest, csigatésztát, várat építünk. Én, a naív azt hiszem kockákból. De nem, takarókból, párnákból, lepedőkből. Egy igazi várkastélyt. Borcsa a várkapitány, Péter az úrficska. Úrficska csak úgy léphet be a várkapun, ha közli a jelszót: zöld. Mindig ez a titkos jelszó.

Fél óra múlva megnyitjuk a csikóboltot. Péter pénzt vág. Mire befejezi, Borcsa már minden csikón túladott. Botrányos. Sürgősen feltöltjük az árukészletet.

Jó dolgom van. Nem kell főzni, vasalni, tízórait csomagolni, ruhákat pakolni. Játszhatok egész délután.

A két vadóc

Olyan az életünk, hogy a gyerekekkel ritkán járunk vásárolni, nem szoktunk velük ügyet intézni, ritkán kószálunk a városban. Élik a hétköznapokat az óvodában és az erdő szélén. Lehet bóklászni szabadon, nem járnak autók, akár az utcánk közepén is lehet festegetni köveket, percekig lehet bambulni a hangyabolyt, vagy a szomszéd méheit.
Meg is ittuk ennek a levét ma. Fényképet szerettünk volna készítetni róluk. Még jóformán be sem cihelődtünk a játékbolttal egy térben levő fényképészhez, Borcsa már a pult mögött nézegette a babákat, Péter cibálta a képeslapokat. Nem értették, miért ráncigáljuk őket.

A fotózást valahogy letudtuk. Elnyomtak egy-egy sikertelen félmosolyt. Mindegy. A célnak megfelel. A felvezetés után örültem, hogy nem hisztiznek a kamera előtt.

A járdán való közlekedésen is van mit finomítani. Gyakorolnunk kell.

 

Borcsa ereklyéje

Borcsa mindent örököl. A nadrágot Pétertől, a ruhát Kincsőtől, a blúzot Ráheltől, a balerinaszoknyát a szomszédlányoktól, a csizmát Csabitól, s így tovább.
Egyik reggel nézegeti a karácsonyra kapott sapkáját, s megszólal:

– Anya, igaz, hogy ezt Borcsa Jézuskától örökölte?

🙂

Farsang

Megegyeztünk: Királyfi, Hófehérke és két törpe leszünk. Apa Tudor, mert szemüveges, én Hapci, mert mostanában civilben is az vagyok.
Egy hétig Borcsa a hófehér tüll szoknyával takarózott, ami valójában egy balerina szoknya volt. Ez nem zavarta. Még abban sem, hogy időközben úgy döntött Csipkerózsika lesz. A jelmez maradt. Így okafogyottá vált a törpék szereplése.

A farsang előtti napon a királyfi újrahasznosított kardja is elkészült. Majdnem a válláig ért, dehát ekkora volt a fejszenyél, amit e célra apa felhasznált. Legalább jó fogása volt.

Mire  megérkeztünk az ovis farsangra, a törpéket leteperte a nátha, csak néztünk ki a fejünkből, a jelmezeinket be sem vittük. Anélkül is Morgók voltunk. A gyerekek boldogan rohangásztak. Először a Borcsa  koronája került le a fejéről. A színpadon még elbillegtünk egy darabig. Egyszer csak Péter úgy döntött, érdemesebb vagdosni a terem másik végében, mint a gyerekekkel táncolni. Úgyis egész héten ezt gyakorolták az oviban, kezd unalmas lenni. Borcsi is lesomfordált a színpadról, gyorsan levetette a hőnszeretett szoknyácskáját, s vígan rohangászott a széksorok mögött. A többi gyerek ekkor mutatta be a jelmezét.

Végre eljött a süteményevés nagy pillanata. Csipkerózsika két szendvicset gyúrt be együltében, Királyfi nem győzte nyakalni a tortaszeleteket. A színpad üres volt, bátran lehetett rohangálni. Eljött az ideje, hogy hazainduljunk. Mindkét gyermek csuromvizes volt.