Barátkozunk a többgyermekes családok életével. Szombaton a keresztlányunkat is magunkkal cipeltük az orvoshoz. Felcihelődtünk, az autóban konstatáltam, hogy nincs fülbevalóm, s a körmeim magukon viselik a legutóbbi főzés nyomait, a borzos frizurámmal a klinika ajtajában szembesültem, miközben próbáltam Kincsőt meggyőzni, hogy ne húzzuk a macit a földön.Eddig soha nem kellett várakozzunk a nőgyógyászra, most persze egy fél órát. Kincső a kétévesek „nyugalmával” próbálta átvészelni ezt a fél órát. Enyhén megrongáltuk a váróban található babás folyóiratot, kicsit lekapartuk az ablakról az ezüst angyalt, alaposan összetapogattuk az üvegasztalt, s időnként elindultunk a mosoda lépcsőjén lefele, miközben hangosan kurjongattunk.
Elmagyaráztuk neki, hogy a dokibácsi megmutatja a tévében a keresztanya pocakjában levő babát. A kicsik hisznek az ilyen varázslatos dolgokban, de azért ez mégiscsak sok volt. Mikor a 3 D-s ultrahangon kezdtük nézni a fekete-fehér ufószerű gyermekünket, erősen gondolkodtam, hogy elmondjam-e neki, nézd ott a baba. A problémát végülis a kacsák oldották meg. Mikor beértünk a nőgyógyászhoz, egy hirtelen ötlettel bedobtuk, hogy nemsokára megyünk a Sétatérre kacsákat nézni. Ettől kezdve márcsak azt hajtogatta, hogy kacsa-kacsa.
A Sétatéren persze már rég nincsenek kacsák. A lelkünk mélyén mind a ketten tudtuk, hogy a tó be van fagyva, s jól lehet korcsolyázni rajta. Azért elmentünk, kicsit kerestük a kacsákat, hogy ne bukjunk le.
Egyébként a gyermekünk jól van, szerintem rájött, hogy figyeljük, egyszercsak összerázkódott, aztán a lábfejét kezdte tornásztatni. Nagyon mókás volt.
Hozzászólások