Előszó
Ritkán vezetek. Borcsa még soha nem látott a kormány mögött ülni, Péter talán egyszer.
Tárgyalás
Borcsa: – Jujj, Péter, nézd, anya vezet, kapaszodjunk jó erősen! Jaj, anya te tudsz vezetni? Mi lesz, ha elütsz valakit?
Péter: – Egy embert vagy egy állatot?
(Első sor röhög.)
Borcsa: – Nagyon ügyesen vezetsz, anya. Gyakrabban kellene vezetned.
Igazságértékétől függetlenül tetszett a dicséret. 🙂
A gyerekek malacpénzét medencébe fektettük.Hosszas mérlegelés után eldöntöttük áldozatos munkával létrehozott gyepünk, mely részét pusztítjuk ki. Apa legyalulta a hepehupás lejtőt, szépen megágyazott a medencének, majd felállította. Az éj leple alatt megtöltöttük vízzel. Hétfő estefelére, mire hazakerültünk, jó meleg volt. Nem próbálta ki senki. Éppen úszásról jöttünk, hulla fáradt gyereknéppel.
Kedden ovi után pancsolás volt. Öröm, boldogság. Sárgadinnyére kijöttek sütkérezni. Szerdán nyomasztó hőség, ismét uszoda, mindenki nyűgős. Borcsi kétszer esett hasra 10 perc alatt. Behúzódunk a házba. A gyerekek szakácskönyvet olvasgatnak. Az uram biztatására fürdőruhát öltünk, s suttyomba belecsobbanunk a medencébe. A víz meleg, a szél hűvős. Pont jó. Bárányfelhőket nézegetjük. Mindjárt szebb, érthetőbb, kedvesebb a világ.
Egyszercsak kicsapódik az ajtó. A gyerekek ámulatba esnek. Vetkőznének. Mentegetőzve pattanunk ki a vízből. Túl hűvös a szél, Péter így is köhögött a reggel.
Újra négyesben vagyunk. Mamika is hazautazott, egy szép tiszta házat, kétnapi finom ebédet és két egészséges gyermeket hagyott maga után.
Az oviból sárgadinnyével csalogattuk haza a gyerekeket. Az akció sikeresnek bizonyult. Ám estebéd után biciklizést kértek. El is indultunk két biciklivel felszerelkezve abban a hitben, hogy az első darab aszfaltnál kibiciklizik magukat, aztán irány haza. Nem így történt. Mire a biciklibarát útra értünk, kiderült a játszótérre indultunk. Felnőttekül örültünk, hogy végre nem kell cipelni tovább a kerékpárokat, hamar beadtuk a derekunkat.
Péter a szülinapi biciklijére nem hajlandó ráülni, sokkal egyszerűbb a futóbiciklivel repeszteni. Pedig tekerni kéne erőst. Az orvos is megmondta.
Borcsa tekergette a Péter biciklijét, közben dicsértette magát. Ahogy a dicséretek fogytak, a bicikli egyre lassult, sőt néha meg is állt. A leány lepattant a járgányról, közölte, hogy nagyon ügyes kislány ő, csak fáj a feneke. Ezért inkább gyalogol. Bátran cipeljük tovább a biciklit.
A játszótéren rég nem látott ovistársak gyülekeztek. Nagy volt a vígság. Már csak haza kellett menni. 🙂
A pillangó eltávolítása Borcsa karjából nevű projekt volt a leghangosabb momentuma a beteges korszakunknak. Verőfényes péntek délután összegyűltünk a nappaliban, a delikvens pedig ordítani kezdett, mielőtt hozzáértünk volna: Fáááááááááááááááááj! Ezt ismételgette kitartóan. Érveltünk ezzel-azzal, de ő kijelentette, inkább a pillangóval éldegél ezentúl. Majdnem beadtam a derekam, végül gondoltam, ha már a kötelező alázene megvan, legyünk túl rajta.
Ölbe vettem, Mamika ügyesen szedte le a ragtapaszt, Borcsa pedig két mondatot skandált kivörösödve: Rögtön engedjetek el! Nagyon segítség! Péter felkönyökölt a kanapéra, bedugta a füleit, s rezzenéstelen arccal figyelte az akciót.
A leányt hidegen hagyta, hogy már rég kikerült a tű a karjából, továbbra is ordított. Csorogtak a könnyei, a vigasz nem használt. Nagyon segítség!
A nyolcadik napon véget ért a juppi-nyaralás. A vége felé a nagy boldogság kezdett elmúlni, de egy rossz szavam sem lehet a leányra. Példásan, minimális pityergéssel vette az akadályokat.
Szerdán négy és fél órás várakozás után megkaptuk az elbocsátó szép üzenetet, s mehettünk haza. Piri mama piskóta tortát sütött Borcsa rendelésére, megfőzte az ünnepi ebédet, érkezett még két nagyszülő. A megkésett ebéd elfogyasztása után búcsút intettünk a zilahi nagyszülőknek, s Mamika átvette a frontot.
A nagy boldogságos egymásra borulás hamar elmúlt a gyerekek körében. Egy bő hétig külön-külön kiskirályok voltak. Mindkét gyermek fennhangon és erővel próbálta megerősíteni megrendült státusát. Seperc alatt összekaptak mindenen. A helyzetet súlyosbította, hogy Borcsa karjában még ott volt a kedvenc pillangója, két napnyi injekció miatt. A következő nap is a végletek jegyében telt (nagy örömködések és nagy bunyók), amint ezt a Borcsa arcán levő karmolás is bizonyítja.
Ma Pétert oviba vittünk. Folyt. köv. délután.
Szerda reggelre szakorvoshoz voltunk rendelve. Némi gyomorideggel, de elővigyázatosan három kórházi pakkal érkeztünk a vizsgálatra, egy a lánynak, egy a fiúnak, egy nekem. Mindkét gyerek egyformán rosszul volt. Két óra várakozás pont elég volt arra, hogy eloszlassa a kórházi befekvéstől való félelmemet. Az első óra után már csak arra vágyakoztunk, hogy jöjjön az orvos, s vizsgálja meg a kellőképpen kiéhezett, unatkozott gyermekeket.
A szakember úgy ítélte, Borcsának maradnia kell. Az eddig beszedett antibiotikumok nem hatnak a tüdőgyulladásra, gyanús. A leány elvarázsolódott: juppi, végre ő is kórházba kerül! Péter otthon kúrálódott Piri mamával. Borcsa másodszor akkor tört ki üdvrivalgásba, mikor meglátta az ötágyas kórtermet: juppi, itt fogunk lakni! Ez a picike ágy csodálatos! Itt fogunk anyával aludni! Juppi! Végre lesz neki is pillangó a kezében! Hurrá! Leszívják a véremet! Juppi!
Igyekeztem átvenni a juppi-érzést, nem ment. De a leány nem hagyta magát. Másnap kiderült, a tüdejében levő váladékból mintát kell venni. A frász tört ki, mikor elmagyarázta az orvos az eljárást. De jött az újabb juppi: végre lesz műtétem nekem is! – örömködött a leány. Anya, azt szeretném, ha mindig itt laknánk – mondta nagy boldogan, én meg zokogtam befele, s vigyorogtam kifele.
Gombóccal a torkomban keltem a beavatkozás reggelén. Borcsa továbbra is hozta a boldog formáját. Egyszer csak hozzám bújt: Anya, nagyon félek! Most jól megvigasztalom, gondoltam. Mitől, Borcsikám? Hát attól, hogy a kórház udvarán a forgóhinta ismét tele lesz kicsi gyerekekkel, s nem pöröghetek gyorsan. Hm, igen.
A beavatkozás után, a fülorrgégészetről a kedvenc kórházunk felé tartva, kissé kábultan dudorászta az autóban: Virágéknál ég a világ…
Hát ég, mindig.
Hozzászólások