A Deltából hazafele jövet, Borcsa Csíkban maradt. Megvolt ennek az ára, de meg ám. Konkrétan azt kérte, hogy Iza festhesse ki a körmeit. Mármint a Borcsáét. Nem kellett sok hozzá. Iza ki is festette, tűzpirosra. Másnap Mesi is rásegített.
Azóta a leány kerüli a vizet, hosszas győzködés után hajlandó kezet mosni, nehogy lejöjjön a festék.
Hujuj, itt ólálkodik egy galád vírus. Az ablakunk alatt settenkedik. Az uramhoz már be is rontott.
Nyaralásunk utolsó napján jelentkezett Kincsőnél: láz, hasmenés, hányás. Azóta már tudjuk, rotavírus. De amikor az uram elment hozzuk csövet cserélni a fürdőszobában, még nem tudtuk. A rotavírus széklettel terjed.
Bár csapatunk további négy tagja nem cserélt csövet, mégis leteperte őket a vírus. Köztük 3 gyereket.
Számításaink szerint Pétert ma, holnap, legkésőbb holnapután kellene utólérje. Nem szeretnénk, hogy elkapja a grabancát. Vézna testét fél nap alatt padlóra tenné. Kórház elkerülhetetlen. Ülünk, várunk, reménykedünk.
Borcsa biztonságban van. A nagyszülőknél folytatja a nyaralást.
Tenger volt, 11 gyerek, vagy 20 felnőtt, hal 5 napig s nyaralás.
Hajnalban keltünk, a két alvó gyermeket beraktuk az autóba, irány Galac. Átkompoztunk a Dunán, s újabb két órai autózás után Mahmudián kezdtük várni a hajót. Vártuk-vártuk. Végre feltűnt a láthatáron, szépen lassan hömpölygött a vízen. Ezen felbátorodva mind a 200 hajózni vágyó egyén magára öltötte hátizsákják, napernyőjét, szorongatni kezdte számtalan kézitáskáját, s a part felé nyomult. A hajó utasai boldogan integettek, nekünk, jól felszerelt turistáknak, majd ugyanilyen lassan elhúztak mellettünk.
Vártunk, vártunk. 3 óra múlva jött a következő tiszta üres hajó, csak nekünk. Addig egyszer öltöztünk át, ugyanis zuhé jött. A pocsolyában való fürdés elkerülése végett a gyerekek a hűtőtáskára felállított laptopon nézték a 101 kiskutyát. Aki unta a mesét, annak keresztapa bábozott a laptop mögött.
Péter tengerszerelme mit sem változott az elmúlt egy év alatt. Kékülő szájjal, fagyottan is vígan lubickolt a hullámok között. Az utolsó nap nyakig sétált be a vízbe úszógumi nélkül, hogy kimossa a vedrét. A hullámok rendesen csapkodtak. Zsolt kapta el a frakkját.
Borcsa tengerfélelme sem változott semmit. Utolsó pancsolásunkkor apa becipelte a vízbe – azzal a kikötéssel, hogy még a lábujját sem éri víz. Bent buli volt, labdázás, úszás, kergetőzés. Billy bácsi szörny legyőzése is komoly móka volt. Borcsa egyszercsak a vízben találta magát. Ki sem akart jönni. Másnap hazaindultunk.
Keresztapa és Emese időnként alaposan megvacsoráztatta Pétert, ezért utólag is köszönettel tartozunk. Kuli bácsi is elengedhetetlen kelléke volt az ebédeinknek. Péter kizárólag mellette ülve volt hajlandó enni. A baj csak az volt, hogy nem ugyanott ebédeltünk. Ez okozott némi ordítást. Egyébként ebéd és vacsora alatt a gyerekek stafétában ordítottak. Szalmakrumpliért, híg tojásért, húslevesért, Kuli bácsiért stb.
Apa horgászott, a homokvárak épültek, a nap sütött, késő estig zajlott az élet. Nyár volt.
Péntek volt. Már csak kettőt és felet kell aludni, mielőtt elkezdjük nyaralásunk várva várt fejezetét. Épp azt számolgattuk, mennyi a kettő és fél, mikor levettem Borcsa pizsamáját. A háta csupa vörös folt, enyhe jóindulattal sem találtam egy ujjbegynyi egészséges helyet. Jaj, ez most mi?! Biztos valami atipikus himlő – mondta a pesszimista énem. Á, csak a tegnap esti pástétomos kenyér, s színes pufulec mellékhatása – tromfolt az optimizmusom.
A családorvos optimistán látta a helyzetet. Pontos diagnózis nem volt, de gyógyszert kaptunk. Ezalatt a két gyermek egymással hangosan vetekedve fedezte fel a játszósarkot. Merthogy mire az orvoshoz értünk, Péter is pöttyös lett. Igaz, csak diszkréten, itt-ott egy-két cingár pötty. Nem a Borcsa-féle kövér piros foltok.
Kenjük a pöttyöket, nyelik a szörpöt. Péter büszkén hangoztatja, hogy ő foltos kutya, Borcsa örül, hogy katica lehet.
Úgy tűnik, javul a helyzet.
Hozzászólások