Szerző: Pelusss | Júl 7, 2014
Diófák megtekintve, virágkoszorú megfonva, kismacskák megnyakászva, tengerimalacok megetetve. Vasárnap délutáni program békességben kipipálva. Boldog Családi Kör van. Zötykölődünk hazafele az autóban.
Fagyikat már indulás előtt beígértük. Jobb helyet nem találván, megállunk egy bevásárló központban. A gyerekek hangos csatakiáltások közepedte lavíroznak a polcok között. A pénztárnál Borcas a bevásárlókosárba kívánkozott. Apa nem akarja, én berakom. Inkább ott, mint kiszaladjon a parkolóba. Kotorásszuk a pénztárcából a pénzt, egyszercsak puff. Borcsa a kőpadlón fekszik és üvölt.
Kirohantam vele. Örültem, hogy üvölt. Jó jel. Legalább él. Tapogattam a fejét, nem volt véres, a gerince egyenes. A tarkóján dió nagyságú (a témánál maradva) bibircsók nőtt. De ezt csak később vette észre. Apa. Rá is nyomtunk egy fagyit. Ijedten indultunk haza. Lestük, jön-e a róka. Lassan magunkhoz tértünk. Az első benzinkútnál kiraktuk az autóból: Borcsa, menj. Stabilan járt, nem szédült. Újra lemostuk a könnyeket, illetve Péterről a csokifagyit, már ahonnan lejött. A pólójáról például nem. A leány fejére vizes borogatás került.
Hazafele Borcsa dudorászni kezdett, beszélt az ablakkal. Tudtuk, nagy baj nem lehet. Tisztáztuk az esetet. Borcsa ugrált a kosárban – vallotta be töredelmesen. Felvilágosító szónoklat megtartva. Többet egyszem gyereket sem teszünk bevásárlókosárba, legalábbis ezekből az elevenfajtákból.
Szerző: Pelusss | Júl 3, 2014
Vasárnap kora reggel Nagy Morc dörömbölt az ajtón. Teltek a percek, csorogtak az órák, kedves barátunk hozta a formáját: a gyerekeket megmorcította, a felnőttek szívét megkeményítette. Zengett bele a ház.
Nagy Morc elűzésének leghatékonyabb eszköze a délutáni alvás. Vereséget szenvedtünk. Szundi többszöri próbálkozás ellenére sem jött össze.
Hogy lesz ebből estefelé vendéglátás, hozzá illő rend? Hogy lesz sütemény? Hogy megyünk gombászni, ha Péter hisztirohamot kap már a puszta információtól? Hogy fogunk barátkozni a három vendéglegénnyel, ha Borcsa már a látatlanban tiltakozik ellenük?
Vendéglátás lett, rend kevésbé. Sütemény is elkészült, némi NagyMorc beütéssel: Péter és Borcsa lelkesen szórták a tálba a hozzávalókat, ki mennyit jónak látott. Én próbáltam kivédeni az újabb cukroskanalat, tojáshéjat, sót, befőttesüveggumit, sütőporostasakot. Apa bölcsen kérdésekkel bombázott: Hány kanál liszt van benne? Fogalmam sincs, mindenki eresztette, ahogy bírta – válaszoltam összeszorított foggal, némi önfegyelmet gyakorolva. Mégiscsak vasárnap van.
Az erdőbe ordítások közepedte vonultunk ki. De ott bent mindenki lenyugodott. Barátkozás megtörtént, keserűgomba leszedve, megvacsorázva. Nagy Morcot az erdőben felejtettük. Hujuj. Hátha ott is marad jó sokáig.
Szerző: Pelusss | Júl 1, 2014
Kora reggel felkerekedtünk mind az összesen. Piri mama hazautazott. Apa gyűlt. Nekünk pedig délig szabadprogramunk volt. Villamosoztunk, megetettük a galambokat, számtalan esküvői kelléket vásároltunk, úgymint: képeslap, csomagolópapír, hajdíszek a lánynak, virág, melyből csupán két rózsafejet törtünk le kóborlásaink során.
Némi rajzfilmnézés után, apa irodájában felöltöttük a szépruhánkat, Péter a csudaszép szoknyámra kent egy vajaskenyeret s indulhattunk az esküvőre. Ekkorra már alaposan lerágtam a gyönyörűen lakkozott körmömet, hiszen pár órája eszembe jutott, hogy a rózsaszirommal töltött kosárkákat otthon felejtettük. Aggodalmam még jobban megnőtt, amikor megláttam, hogy minden ovistársunk kezében ott lapul a pompázatos kosárka, melynek tartalmát Iza óvóra fogja szórni, midőn a szertartás után hites urával kivonul a templomból. A botrány kitörése előtt gondoskodó anyukák jóvoltából, a tartaléknak előkészített rózsasziromból markolásztak gyermekeim.
De addig még sok volt. Először is el kellett dönteni, hogy melyik szerszámostáska illik leginkább az esküvői szerelésemhez. Apa nem lévén, autó sem lévén, magammal kellett cipelnem a legszükségesebb kellékeket, úgymint cserebugyik, cserenadrág, csereharisnya, kifestősök, ceruzák, vizesüvegek, keksz, törlőkendő, kiskabát, nagykabát, kissapka, nagysapka. Nem számíthattam arra, hogy mire a gyűlés végeztével, a tartalékkal megrakott autóval apa megérkezik, senki nem pisili össze, nem eszi le végzetesen magát, a szertartás alatt senki nem szomjazik meg, éhezik meg, nem esik pocsolyába, nem lesz eső, szél és hurikán.
Az istentisztelet ötödik percében Borcsa rázendített a Tej kell című, a gyerekek körében igen népszerű slágerre. Mindenki ült a helyén, csodálta Izaóvó királylányruháját, Borcsának pedig tej kellett. Hogy véget vessek az egyre hangosabb dalnak, ki akartam surranni a templomból, persze gyermekestől. Péter ezzel nem értett egyet. Szerinte Borcsa menjen ki, kérjen tejet, akitől akar, én maradjak. A pad alatt susmutoltuk a nagy kérdést. A szakadék mélyül: Borcsa zokogva tejet követelt, Péter bent akart maradni velem. Nem is tudom, hogy értünk ki. Persze tej a templomkertben sem volt, de ott lehetett legalább hangosan zokogni és észt osztani.
Rózsaszórás, fotó, cukorkaosztás békében kipipálva.
A vendéglátás simán ment. Nagy kert, csúszdakomplexum. Péter egész délután biciklizett. Borcsa is elvolt a gyermekekkel. Nem sokat láttuk őket. Egy teljes zeneszámot végig tudtunk táncolni, anélkül, hogy bárki cibált volna. Szép esküvő volt.
Szerző: Pelusss | jún 26, 2014
Néha eltűnődünk azon, hogy nem vagyunk elég jó szülei Péternek. Kitartóbb, következetesebb szülőket kellett volna kapjon. Akik ütik a vasat, akkor is ha nem meleg. Akik nem sajnálnak erőt s egyebeket, hogy egy elvárásoknak megfelelő gyermeket faragjanak a fiúból.
Feszegetjük a határainkat, de nem eléggé. Ha Péter nem akar tornászni, nem tornászunk. Nem tudjuk lefegyverezni, fondorlatos módon átverni, gondolatait elkacskaringóztatni, hogy végül mégiscsak tornászunk, s mire észbe kap élvezi is. Na jó, ritkán sikerült. De nem elégszer. Már abba is hagytuk.
Nincs kitartásunk kicselezni a makacsságát. Pedig jó lenne. Neki. Jót tenne. A fejlődésének.
Nem vagyunk következetesek a beszédfejlesztő gyakorlatokban. Délutánonként visszük a házimunkát, vihácolunk a gyerekekkel. Eszünkbe jut becsempészni egy-egy gyakorlatot. Van, mikor megy. Máskor semmi. Megint nincs erő cselezni.
Hosszú estéken fogjuk a fejünket. Okoljuk magunkat. Hogy az úszást sem tudjuk rendesen csinálni. Mert köhög. Mert folyik az orra. Mert el van utazva. A Bowen terápia megy. De vajon, használ is? Hagyjam ott a munkámat? Péterezzek? Emésztődünk szépen lassan.
Én hiszek abban, hogy Péter teljes értékű felnőtt lesz. Hogy örökös vidámkodásunk, nagy közös főzéseink, kertészkedéseink, bújócskáink, egyezkedéseink, kergetőzéseink és önfeledt nevetéseink néhány mulasztásunkat elfedik, s vaegy lyukat betömnek. Ha a Jóisten pont ránkbízta, akkor mégis van bennünk valami, ami a legjobb számára. Ugye?
Szerző: Pelusss | jún 25, 2014
Nyolcadik házassági évfordulónk megünneplését gyerekbarátra terveztük: délután közösen pancsolunk egy kedves panzió medencéjében, majd fagyitortába torkollik a nap. A terv leginkább a gyerekek náthája miatt ment füstbe. Nem halasztottunk. Apa sütött palacsintát, s beizzítottuk az esküvős videót. A gyerekek még soha nem látták. El voltak ájulva.
– Anya, ez te vagy! – csillant fel a szeme Borcsinak. – Péter és Borcsa hol vannak?
– Még nem voltatok megszületve.
– Anya hasában voltunk, ketten fértünk el benne – igazította helyre a dolgokat Péter.
Csodálkozva nézték a szakállnélküli fess, fiatal apjukat, királylánynak öltözött anyjukat, számba vették ki kivel táncol, örömmel fedezték fel az ismerősöket. Mi pedig akaratlanul is számot vetettünk: 8 év alatt hányan mentek el közülünk, hány gyerek született, s kik élik külön azóta az életüket.
Szerző: Pelusss | jún 24, 2014
Biztos jön valaki.
Na, ki az?
Hozzászólások