Péntek este, vacsora.
Borcsa: – Anya, Borcsának mindig kő van a fülében!
Megnézem, tényleg kő van.
– Borcsa, hogy került ez a kavics a füledbe?! – kérdezem bepánikolt sárkányhangon.
– Hát, Borcsa tette be.
– Mikor?
– Á, még az oviban.
Jön a szónoklat: – Borcsa, a füledbe nem teszel semmit, nem fogsz hallani.
– Á, Borcsa már most nem hall. 😀
– Borcsa ez nem vicc.
– Na jó, na jó.
Még nem bukott le a nap a domb mögé. Gyorsan lepakoltuk az ovipoggyászt, magunkra öltöttük a sártaposót, irány kirándulni. Annyira jó ötletnek tűnt. Nekünk, felnőtteknek.
Péter lelkes volt, ám a túravezetői címnél alább nem hagyta. Borcsa sem. Egyezkedés. S még el sem indultunk. Néhány lépés után kiderül, Borcsa csak ide akar menni, a szomszédba, természetesen ellenkező irányba. Hintázni. Kompromisszumos megoldás: a fiúk a fiúkkal, a lányok a lányokkal. Sokszor bevált. Most nem. Péter ragaszkodik, hogy együtt menjünk, ő majd megmutatja hova. Természetesen nem a szomszédhoz. A nap sugarai gyengülnek. Mi még mindig a ház előtt bóklászunk. Borcsa zokog. Pontosan nem tudjuk, miért.
Feladjuk terveinket, ezzel egyidőben megszületik a mentőötlet: számoljuk meg a hóvirágokat a kertben. Felfedezzük a kikericset, összegyűjtjük a metszés után maradt ágakat. Borcsa jókedvűen rágcsálja a sóskát. Péternek is szed. A fiúnak nem kell, határozottan állítja, hogy rossz. Számbavesszük a zöldhagymát. A szomszéd lányok almát hoznak.
A nap elbújt, hideg lett. Be kell csalogatni a népet. A félórával ezelőtt kudarcot vallott alapelvünk most sem érvényesül. Vonzóbb apával a pincében tüzet tenni, mint anyával asztalt teríteni.
Megvolt az első tavaszi kirándulásunk.
Az összes pirula be lett szedve, a szívnivaló el lett porlasztva. A gyerekek meggyógyultak. Na jó, Péter köhög, de azt már nem tekintjük betegségnek. Tegnap délelőtt megérkezett a csapat. Tűkön ültem az irodában, rohantam volna haza.
Öt órakor volt a nagy egymásra borulás, örvendezés. Jó volt végre négyesben vacsorázni, diskurálgatni. Péternek ugyanolyan jó étvágya van, mint két héttel ezelőtt, a Borcsáé is ível felfelé. Viszont nagyon jól ért ahhoz, hogy kedvesen noszogassa a bátyját evés közben:
– Ne csak a levet Péter, egyed a káposztát is. 🙂 Persze az intelmek rá nem vonatkoztak, ő csak a levet kanalazta 🙂
Mától óvodás üzemmódban vagyunk.
A gyerekek vígan vakációztak a nagyszülőknél, mikor visszatért a kedvenc vírusunk. Házhoz lett szállítva. Így esett, hogy a vakáció végén egy darab gyeremeket sem tudtunk hazahozni. Vasárnap este meglett a diagnózis. Péternek a gégéje, Borcsának a tüdeje gyulladt be.
Öröm az ürömben, hogy ezúttal nem kaptak injekciót, viszont szörpit annál többet. A porlasztógép is üzemel kétóránként. Piri mama komplex táblázat alapján követi, hogy kinek mikor miből mennyit.
Borcsa hat teljes hétig egészséges volt. Pétert hármat bírt, de őt nem ütötte ki annyira, mint Borcsit.
A helyzetet súlyosbítja, akarom mondani javítja, hogy egyik gyereken sem látszik a betegség. Pörögnek a négyfal között ezerrel. Az alaphelyzetre rásegít az adrenalin is. Csak győzzék szegény nagyszülők, akiket szintén alaposan megviselt a szóban forgó galád vírus.
Szombat reggel fél hétkor néma csend honol a hólepte tájon. A nép békésen szundizik a meleg kuckóban. Kint őzek legelésznek. Optimista számítások szerint még legalább másfél óra van ébredésig.
– Anyaaaaaaaaaa! Péter éhes.
Kitartóan küzdöttem az ébredés ellen, el akartam hinni, hogy ez csak álom. De nem. Péter valóban éhes volt. Levest kért, mi mást szombat reggel fél hétkor. Lelkesen tömi magába a tegnapi maradékot. Öröm nézni. Végre megjött a fogmosás fontosságáról tartott szónoklataim eredménye. Leves után fogmosás. Fogmosás után körömvágás. Két napja vadászom az ollóval. Most önként bejelentkezett, nem hagyhattam ki. Hétre már mindennel kész voltunk, kezdődhetett a nap.
Egy délután beestünk a házba. Péter már úszásra készen állt. Bedobtam két mesekönyvet a táskámba. Indulhattunk. A fiúk úszni, a lányok templomba. Míg Magdi mama beszerezte az istentiszteletre szükséges rágcsálnivalót, Borcsit elvettem az oviból. Mire felballagtunk a templomhoz négy csomagunk volt: a neccünkben ott lötyögött Borcsi majdnem érintetlen ebédje.
Elkezdődött az istentisztelet, Borcsa tejet kért. Ovistejünk volt. Csendesen átcsorgattam a pad alatt a cumisüvegbe. Kevés jutott az táskába is. Ekkor jutott eszembe, hogy a nagy rohanásban nem pisiltettem meg Borcsit. Belenyugodtam, hogy feltűnés nélkül nem tudunk kigyúródni a pad közepéről. Fölösleges volt az aggodalom, nem a pisilés miatt kellett kisomfordáljunk idő előtt.
Borcsa igazán türelmesen hallgatta az istentiszteletet. Felcsillantak a szemei, amikor felfedezte, hogy az apa és az anya papbácsija közösen tartja az istentiszteletet: a fehér az anyáé, a fekete az apáé. 🙂 Egy-egy ismerős kifejezésen elrágódott hosszú percekig. A pap az ószövetségi Józsefet emlegette, Borcsa pedig lelkesen elkezdte mondani. József párja Mária, Abi szamárral mentek, kisbabájuk született.
– Anya, a régi idők az mi? – kérdezte.
– Az, ami nem most van, hanem rég volt.
– Aha, az amikor József élt.
Mire a záró énekléshez jutottunk, Borcsa már kiolvasta és számtalanszor leejtette az összes mesekönyvet, szundizott, megevett két kekszet, feltette a sapkáját, s egyre csak azt hajtogatta, menjünk haza Fenesre. Nem volt rá lehetőség, hogy elmagyarázzam: Fenesen vagyunk. Idő előtt, necczörgetéssel kicihelődtünk a templomból.
Péter és apa már egy órája kalimpáltak a vízben, pancsoltak a buborékos medencében. Kapitány a maga sajátos technikájával, segédeszközökkel felszerelve végigúszta a medencét. Bajnokság van.
Hozzászólások