Közös munka

Tegnap este megérkezett a régóta kiválasztott könyvespolc. A gyerekek nagy izgalommal vetették bele magukat a szerelésbe. Adogatták a szegeket, szétszórták a csavarokat, veszekedtek a tiplin.
Péter a konyhába száműzött főzés céljából. A szekrényszerelés nem anyamunka, hanem apamunka és gyerekmunka. Pedig elég szépen illesztgettem egymáshoz a deszkákat.

Amikor kész lett és talpraállítottuk, Péter egy hosszú meglepett óóóó-val fejezte ki csodálatát, Borcsa pedig ugrálni kezdett, hogy jaj-jaj-jaj. Azonnal rá akarták pakolni a mesekönyveiket. Sikerült tisztázni: ez felnőttpolc.

Borcsa lefekvés előtt megkérdezte:

– Anya, a könyvespolsz reggel is itt lesz? 🙂

És ott volt.

Borcsa szemével a világ

– A gyerekek nem emberek. A gyerekek gyerekek, az emberek emberek.
Másnap jön a továbbfejlesztett változat:

– A kislányok nem emberek. A kislányok kislányok. A kisfiúk emberek. Borcsa és anya kislány. Péter és apa ember.

(Pedig csak f

Fotók is

Péter kerítést fest:
DSCF1517_resize

Borcsa pózol:

DSCF1501_resize

Úszóbajnokunk

Péter hivatalosan még messze áll a bajnokságtól, de a mi szemünkben már az.
Ügyetlenül, sokszor kedv nélkül mászik bele a medencébe. Kalimpál a nádszál lábaival, jobbra-balra inog az úszódeszkán, kapaszkodik apa bíztató tekintetébe, s egyszer csak elkezd haladni előre. Egy órán át dolgozik keményen. Befogott orral ugrál a medencébe, s lesi a többi gyereket. Néha feladja, ilyenkor alaposan meg kell dicsérni, s kalimpál tovább.

Borcsival izgatottan várjuk haza. Lesem az órát, ha nem jönnek idő előtt, akkor minden rendben, Péter nem makacsolta meg magát, teszi a tennivalót. Fáradtan és éhesen érkezik. Soha vacsora még nem ízlett úgy senkinek, mint hétfőnként a bajnokunknak. Apa nadrágja térdtől lefele vizes. A medence szélén nem lehet megúszni szárazon.

 

Szállóigéink

Péter nem akar öltözni. Noszogatjuk. Ő pedig egyre ezt hajtogatja:
– Így is jó lesz.

Fogat kell mosni, házipapucsot kell húzni, a játékokat össze kell szedni. De minek, ha így is jó lesz?

Borcsit megkérem, hogy segítsen elpakolni az edényeket. Erre a válasz:

– Jó, de nem most.

Akkor is “Jó, de nem most” van, ha gyógyszert kell bevenni, vagy bármit megtenni, amit tündérlányok nem szeretnek.

Így eldiskurálgatunk az urammal:

– Légyszi, hozzál almát a pincéből.

– Jó, de nem most.

– Így is jó lesz.

🙂

 

Szabadpéntek

Szabadpéntek reggelén a gyerekek elhitették velünk, hogy ébresztő van. Mire összekaptuk magunkat, ők újra békésen szundiztak.
Mihelyt a köd felszállt, elindultunk az állatsimogatóba. Nagy volt a szabadság. Csak mi voltunk és az állatok. A póninak még nem kezdődött el a munkanapja, ezért alaposan megvizsgáltuk a szárnyasokat. Borcsa üvöltözni kezdett a pulykával, hogy: Te, buta kutya! Ekkor derült fény állattani ismereteinek hiányosságaira. 😀

Az állatok legalább hármassával voltak, így újra megerősödött a gyerekekben, hogy ők is családban élnek. Az őzgida láttán kétségbeesve kérdezték, hogy hol az anyukája. Helyreállt a béke, mikor a bokorból elősétált két termetes őz. A testvére már nem került elő.

Ebéd a bisztróban zajlott. Péter jólnevelten kanalazta a borsólevest. Borcsa bóbiskolt a széken. Miután félálomban összepisilte magát, elindultunk a Sétatérre. A szokásos kacsaetetés azért nem valósult meg, mert az eledel otthon maradt.

Az orvosnál megihletődve engedelmeskedtek. Hivatalos szervek is megerősítették a legcsőhurutot, mindkét gyermeknél. Ajándékba kaptak egy-egy toroknéző spatulát, ami kitűnő tereprendező eszköznek bizonyult a temetőben. Igaz, a terep (értsd sír) el volt rendezve és semmi közünk nem volt hozzá. Ez okból kifolyólag a szertartás vége előtt hazaindultunk. Pedig a vár szépen épült.

Este előkerült a diavetítő, majd három mese megnézése után közösen értelmeztük a műveket. A felnőttek számára világossá vált, Borcsa miért fél a farkastól.