Szerző: Pelusss | Sze 23, 2013
Valójában két és fél, de ez így jobban hangzik. 🙂
Számtalan bizonytalansági faktor volt ebben a két és fél napban, amit családfő nélkül töltött a familia. Leginkább a logisztikával volt baj: mikor és hogyan jutunk el az oviba, ha esik, és hogyan jutok be a városba dolgozni. Végül jószándékú óvónéninknek hála, minden megoldódott.
Csütörtök este békésen ágyba dőlt mindenki. Én is majdnem. Közbe kiderült, hogy Péter velem akar aludni. Megoldottuk, mire befészkeltük magunkat, Borcsa kiszólt, hogy fáj a hasa, mert sok káposztát evett és wécére kell mennie. Ezt összesen háromszor játszottuk el, aztán kellőképpen elfáradt, s a káposztával együtt elaludt.
Péntek reggel Borcsa ötször öltözött át, mert egyik ruha sem volt elég pörgős és elég hosszú egyszerre. Rekord. Apával csak egyszer kell átöltözni. Fél nyolcra így is sikerült leballagni az utca végére. Délután békésen hazasétáltunk az oviból. Ez volt az első hosszú utunk, amikor senkit nem kellett cipelni. Délután Fogjuk el a macskát bottal című játékot játszottuk, majd köveket festettünk volna. Mire kihoztam a vízfestéket a gyerekek félcsórén álldogáltak az aranyeső mellett. Pisilni készültek. Sikerült ráerősíteni a Péter megfázására.
Szombaton egész nap bent kuksoltunk, néztük az esőt, s közben azt játszottuk, hogy Péter apa, anya anya és Borcsa Borcsa. Apa fát vágott, Borcsa segített elrakni. Nudlit készítettünk közösen, egyedül ettem meg. Számtalanszor elképzelték, milyen lesz, mikor apa hazajön. Bújócskáztunk, festettünk, autóztunk, buszoztunk a játékos dobozokkal, sátrat építettünk, mindent megtettünk, hogy az egész házat felfordítsuk.
Vasárnap reggel már apa ébresztette a népet. Volt nagy öröm, folytatódott a móka négyesben.
Szerző: Pelusss | Sze 18, 2013
Tökéletlen második nap reggelén minden tökéletesen indult. A gyerekek jókedvűen maradtak az oviban, mi pedig örömmel nyugtáztuk a boldogságot. Túl korán.
Délután boldog összeborulás. A bili otthon borult ki. Hogy miért, azt már senki nem tudja. Fél óra hasznos időtöltés után, apa a városba ment. Folytatótodott az ordítás, földön fetrengés, kapálózás. Egy órán át tombolt Nagy Morc. Zoknit senki nem akar húzni, házipapucsot sem. Enni senki nem akart. Csupa nem volt minden. Sokszor vettem mély levegőt, számoltam 10-ig, mielőtt megszólaltam volna. Sokszor, de nem elégszer.
Sajnos nem volt gőzkiengedő szelep a fejemen, mint a Szaffiban a grófnak. Ezért egyszer csak olyan hangerővel bukott felszínre a dühöm, amilyenről nem is képzeltem, hogy lakozik bennem. Most már hárman ordítottunk, irtó sokat javult a helyzet.
Kimentünk az udvarra, macskáztunk, csipkebogyót, szőlőt szedtünk, hintáztunk. Igen ám, de egyszer besötétedett, s megjött Nagy Morc.
Senki nem akart semmit, sem vacsorázni, sem fogat mosni, sem pizsamát venni, sem játékot elpakolni, sem lefeküdni. Furdallt a lelkiismeret a délutáni fesztivál miatt, ezért nagyon kedélyesen biztattam őket. Végre csend lett, mindenki lefeküdt.
Hátra dőltem volna, ha nem jut eszembe, hogy a leves. Jaj. Úszott a konyha. A zamatos lucskos rásült tűzhelyre, elárasztotta a konyhaszekrényt, eláztatta az edényfogót, s mielőtt virgoncan földet ért volna a piros lé, befolyt az abroszos fiókba. Merthogy nem volt becsukva. Ismét hiányoltam a gőzkiengedő szelepet.
Szerző: Pelusss | Sze 17, 2013
Az idei első napot apa vezényelte le.
Fél 10-re több kevesebb segítséggel mindenki magára öltötte a vasárnapi ruháját. Borcsa frizurája is elkészült nagy üggyel bajjal, s jónak is tűnt, amíg apa meg nem látta a többi óvislány szép szabályos copfjait. Ekkor bontotta ki a Borcsi haját. Virágcsokor, ovistáska szorongatva, kezdődhetett a tanévnyitó. A tapsolásban az idén sem volt hiba, de a mozdulatlanul csendben álldogálás terén van mit fejlődni.
Az évnyitó ünnepség kitűnő alkalom volt Borcsának, hogy elpanaszolja a tiszteletes úrnak: vasárnap anya nem engedte, hogy Borcsa énekeljen a templomban. Mind a mai napig vita tárgyát képezi, hogy Borcsa mókuskát vagy Jézuskát akart énekelni. Szerintem az előbbit, Borcsa az utóbbi változat mellett kardoskodik.
A szülőértekezlet simán lezajlott, indulhatott a csapat a városba. Apa kitűnően kezelte a gyerekeket, dolgoztak, vásároltak, apa ebédelt. Egyetlen üröm volt az örömben Péter megszökése volt. Mikor kiléptek a dolgozdából, Péter hagyott csapot-papot, s elkezdett szaladni. Apa egy darabig kiabált utánna, de a fiú rendesen vegyült a városi tömegben. Apa mindkét lesántult bokáját alaposan megkínozta, mire utólérte a fiút. Közben Borcsa állhatatosan figyelte a történetet, s hol apának, hol Péternek drukkolt.
Délután gesztenyét gyűjtöttünk, kacsát etettünk, s morcultunk a fáradtság miatt. Elkezdődött az ovi.
Szerző: Pelusss | Sze 3, 2013
Érik a körte, lédús a barack, csorog a must, a szőlőt darazsak dézsmálják, együtt a nagy familia. Őszi idill.
A gyermekek lelkiállapota távol esik e bájos őszi képtől.
Péter egész nap skandálja: Anya, anya, anya. A hangsúly változik, a tartalom nem. Borcsa a szoknyámba kapaszkodik: anya, szörpi kell. A szörpit pedig cumisüvegből ildomos inni, anya fekszik középen, a gyerekek kétoldalt, s a nyakamat birizgálják, vagy anya ölében elérhető nyaktávolságban két gyermek. Konfliktus van bőven. Egyik kiabál, másik cibálja az egyiket, haj kihull, kulimáz lekaparódik.
Tévé kell, orrvérzésig mese. Anyósom lekapcsolja a biztosítékot. Probléma megoldva.
Péter beront az éléskamrába, cseresznyekompótot akar. Hiába a mese, hogy csak akkor bontjuk ki, ha havazik. Péternek most havazik. Borcsa is cseresznyekompótot akar. Egy másik üvegből. Péter amúgy sem adna az övéből. Harcolunk egy darabig, végül mi húslevest a gyerekek kompótot kanalaznak.
Az anyabaj Péternél hasmenéssel társul, mivel gyümölcsön kívül nem hajlandó egyebet enni. A mustot egy idő után rejtegetni kezdjük. A többször kiürített cumiüveg miatt a vécére sem érnek el időben. Mosódnak a bugyik, nadrágok és harisnyák.
Vasárnap Borcsával kettesben templomba megyünk. Anyabaj tünetei mindenkinél elmúlnak: Péter másfél nap után végre normálisan jóllakik, Borcsa jólnevelt lesz. Elmesélem neki a cukorka mellékhatásait. Megérti, lelkesen közli, hogy ezután Karolina néninek megmondja: Borcsa nem kér cukorkát, Borcsának fekete lesz a foga, Borcsa csokit kér 😀
Hazaérünk. Ismét kezdődik a cseresznyekompótos buli. Apósomat megkérem, tegyen a kompótos pincére lakatot. Zilált idegekkel indulunk haza az urammal. Ahogy az autó kikanyarodik az Őzike utcából angyal lesz az ördögökből. Legyet fognak, fociznak. Táncdalfesztivált tartanak (Borcsa énekel és két főmrúddal zenél, Péter táncol), jólnevelten megeszik az ebédet, felszedik a krumplit, teregetik a ruhákat, verekedés nélkül játszanak. Szörpi nincs, tévé nincs. Igény sincs rá.
Hogy mik vannak?
Szerző: Pelusss | aug 26, 2013
A péntek esti Zorán koncertes kavalkádban Péter elveszett. Pár perc után került elő, de egy örökkévalóságnak tűnt, amíg kerestük. A karján ott virított a telefonszámom, de különösebben nem nyugtatott meg ez a tény.
Péternek annyira bejött ez az elveszős móka, hogy vasárnap este semmi egyebet nem akart, csak elveszni. Bátran lépkedett a tömegben, ügyesen surrant az emberek között, s ha észrevette, hogy követjük, hisztirohamot kapott. Fél 10-kor zártuk be a boltot, az uram szerint a második kazetta B oldalánál tartott a rockopera, úgyhogy már nem volt sok hátra. Megtépázott idegekkel vonultunk haza.
Szerző: Pelusss | aug 23, 2013
Reményen felüli nyaralásunk volt. Jó helyet találtunk, szerettük. Finom volt a hal, selyem a homok, pontjó a víz, s a szúnyogok sem csináltak ki. Kuli bácsi meg lett szeretve, azóta is minden este őt keressük a kolozsvári tömegben. Kincsővel nagy lett a barátság, bár voltak kritikus pillanatok.
Borcsa bevágtatott tengerbe nyakig, majd visszafordult. Így ment ez két napig, aztán többet nem érdekelte a víz. Időnként megállt a parton s kiabálta a hullámoknak, hogy: Állj! Állj! Borcsa szeret.
Péter harmadik nap merészkedett be a vízbe, de attól kezdve nagy barátja lett a hullámoknak. Alig várta, hogy arcon csapják 🙂
Számtalan torta és vár készült homokból. A tengervíz vedrekben való partrahordása is több napos projekt volt. A hattyúk, a pelikánok és a gémek meg lettek nézve, a vízidió meg lett kóstolva, a halak ki lettek halászva. A mentőmellényes csónakázás kellemes meglepetés volt a gyerekhadnak.
Az 12+4 órás utunkról is pozitívan tudok nyilatkozni. Voltak nyavalygások, de abból kiindulva, hogy Borcsi egy másfél órás utat simán végigordít, sokkal rosszabbra számítottunk. Eltévedni csak egyszer sikerült, akkor is azért mert Borcsi kakálását menedzseltük ahelyett, hogy a táblákat néztük volna.
Természetesen a sírás, rívás, toporzékolás (felnőtteknél fogcsikorgatás) sem maradt el, baj is volt elég (első nap elvitte a víz az egyik homokozólapátot, ez volt a mindennapos problémák forrása, s kék vederből is csak egy volt, viszont sárgából három). De mikor a gyógyszerem elgurult, s zengett az agyam a nyávogástól, Péter kedvesen odajött hozzám és megpuszilt, Borcsa pedig bájosan közölte: Anya, jó itt lenni. S lassan megint azt kezdtem érezni, hogy tényleg jó itt, így lenni 🙂
Hozzászólások