Szombat reggel felöltöttük a játszóruhát, a nagyszülőkkel egyetemben begyúródtunk az autóba, s elmentünk gyereknapozni. Péter és Borcsa vegyes érzelmekkel méregette a gyereksereget. Péter törte meg a jeget, beállt egy csapatjátéba, zsákbanugrált, szaladt a labda után. Mire előkerültek a lufik, Borcsi is felszabadult. A cukorkákat önfeledten gyűjtötte, a csokis fánkot is megkóstolta. Indiánnak öltöztünk, aszfaltra rajzoltunk, laskát fűztünk. Gyereknap volt.
Minden hétköznapnak apa a hőse. Ő az aki reggel felkelti a két gyermeket, pisilteti, mosdatja, öltözteti, soron kívül mesét olvas, tornyot épít röptében, tejet csomagol, nem felejti otthon az ovis cuccot, s a vitamint is majdnem mindig beadja. Jólelkűen berakodja az autóba a gyerekek által kiválasztott mesekönyveket, megrakott szatyrokat (még jó, hogy mire az oviba érnek, megfeledkeznek róla). Tudja, kire melyik gumicsizmát kell feladni, nem keveri össze az esőköppenyeket, s ha igény van rá egy gyors reggelit is lebonyolít. Békésen rendezi a konfliktusokat, életet lehel Péterbe. Nyolcra már az oviban van a csapat.
Apa minden reggel bajnokként indít.
Elindultunk a városba. Borcsa három szatyorba rakta bele nélkülözhetetlennek tűnő játékait, Péter egy hátizsákot és egy kövér rénszarvast cipelt magával. Kiszállás előtt sikerült minden csomagot az autóban hagyni.
A fiú kissé morcosan, de ottmaradt Mónikánál beszédtanulás céljából. A lánnyal piacra mentünk. Senki nem sejtette, hogy a kétcopfos, kosárkás, ruhácskás tündérben valójában egy sárkány lakik. Ezért a járókelők bátran leszólították, dicsérték, Borcsa jólnevelten mosolygott, nem verte földhöz magát, nem zokogott. Miután az összes kosarunkat megtöltöttük mindenféle zölddel, elmentünk Péterért. Hármasban szólítottuk apát.
Megcéloztuk a legnagyobb játszóteret. Csúszda, hinta, mászóka, fagyi, boldogság. Meggyszem a habon a sétatéri tavon úszkáló kacsák etetése volt. Láttunk nagy és kicsi halakat. Mindenki vidám volt. Nagy Morc otthon várt 🙂
Ismét beköszöntött a dackorszak. A változatosság kedvéért most Borcsánál. Péternél letűnőben lenne, ha nap mint nap nem kapna kedvet Borcsától a hisztizésre.
Borcsa leggyakrabban használt szava a “nem”. Még álmában is ezt skandálja: Borcsa nem akar. Semmit úgy általában, és mindent amit, a felnőttek nem.
Vacsora van. Borcsa joghurtot kér pelyhecskével. SOKat. Háromszor töltök a tányérjába, már nem fér, de Borcsa még mindig SOKat akar. Persze meg sem kóstolja. Miért is, ha egyszer nem SOK. Ordít ezerrel. Péter is jó ötletnek kezdi tartani a nagy mennyiségű vacsora kérését és el nem fogyasztását. De Borcsa hangja elnyomja. Anya begurul, s közli, hogy senki nem állhat fel az asztaltól, amíg meg nem ették a sok vacsorát. Péter megeszi, Borcsa továbbra is SOKat akar.
Elül a vihar. Esti mese következik. Borcsa MÁS mesét akar. Hogy melyik konkértan a MÁS mese nem tudjuk. Ismét üvöltés. Edzük az akraterőnket és szépen türelmesen felsoroljuk az összes létező mesénket. Borcsa egyenként mindegyiktől őrjöng. Péter Gyermekdalokat néz. Jelen körülmények között hallani nem lehet.
Szélcsend lesz. Gyerekdalok négyesben megtekintődnek, meghallgatódnak. Következik a pizsama. Borcsa “NEM AKAR öltöz”. Ezen is elvitatkozunk egy darabig. Érvelni nem érdemes, kiabálni kár. Határozottan és nyugodtan (honnan ennyi erő?) kell felöltöztetni a kapálózó leánykát. Az esti imát szipogva mondjuk el, a fogmosás kimerül a fogkrém elszopogatásában. Már egyikünknek sincs ereje észt osztogatni. Kimerülten dőlünk ágyba.
Vártuk apát nagyon. Hosszú uton járt. Gyalog. Aggódtunk érte és drukkoltunk neki.
Miközben mászta a hegyeket, ereszkedett a völgyekbe, s keresztezte a medve-csapást, arra gondolt, milyen lesz, mikor a gyerekeket meglátja. Jól meg is egyezték Józsi komájával, kinek a gyereke, mit fog mondani, melyik szalad az apjához elsőnek, látták az örömet a pufók arcokon, érezték a gyermekkezeket a piros nyakukon. Ezt az ideális képet zavarta meg a Csontos névre hallgató magyar vizsla, aki az utolsó 70 km-en elszegődött zarándoknak.
A gyerekeket elvarázsolta. Joggal hitték róla, hogy Mikitata Szimatja. Miután körülugrálták egymást, jöhetett apa. Öröm, csodálkozás, nyakbacsimpazkodás.
Ui. Csontos meg lett szeretve. Borcsa már másnap mondogatta: “Csontos nem Szimat. Csontos jó kutya.” Harmadnap Csontos ismét elzarándokolt valakivel valamerre. Ezt viszont sajnáljuk. Reméljük van új gazdája, s gondját viseli.
Nem hiába cipeltük el a gumicsizmákat. Végre esett. Elindultunk a mindennapi tejbeszerző körutunkra. A gyerekek vígan ugrándoztak a pocsolyákban, Borcsa csak háromszor esett el. Péter egyszer véletlenül, háromszor szándékosan. Ugyanis ahányszor Borcsa megcsókolta a földet, ő is rögtön levetette magát, nehogy kimaradjon a jóból.
Hazaérkezésünk után a kapu előtt folytattuk a pocsolyázást. Péter köveket, Borcsa pitypangot dobált a vízbe. Béke volt. Bejöttem asztalt teríteni. Pár perc múlva ordítás ezerrel. Mire kirohantam, Borcsa már kikászálódott a pocsolyából. Arcáról fekete lé folyt, kezein vastagon állt a sár. Nem sikerült tisztázni, hogy szándékosan, véletlenül vagy a testvére segítségével fürdött meg. Ahogy beértünk az udvarra, Borcsának kakálni kellett, ezt azon nyomban úgy sárosan elintéztük a ház sarkánál. A fürdőszobában folytattam a leány kifehérítését, s közben azon morfondíroztam, Péter eljutott-e a ház sarkáig. Nem jutott el, hanem sároson végigsétált a házon. Akkor láttam meg, hogy a fején vastagon áll a sárpakolás, derékig vékony csíkban folytatódik. Borcsát csórén szabadon engedtem. Pétert beállítottam a kádba. Borcsa rendes volt, bebújt az ágyba, s nem pisilt be. Mire mindenki felöltözött, a család többi tagja is előkerült.
Hozzászólások