Jaj, nem megy nekem ez a pénz csúsztatás. Annyira szégyellem magam. És olyan ügyetlen vagyok. Úgy gondoltam, majd mikor megyunk haza, adok hálapénzt vagy egy kis ajándékot azoknak az asszisztensnőknek, akik valóban segitettek rajtunk, s persze a doktornőnek. De ő teljesen egyszerű képlet, mert nem vesz el pénzt, igy valami finomsággal és egy szebbecske csokrétval megoldjuk. Ez normális, nem megalázó.
Szóval első nap nem adtam semmit, s néztem, ha ez igy megy tovább, kiharcolom, hogy az erkélyen aludjak az ágyammal együtt 😀
Na, másnapra összeszedtem minden bátorságomat, elképzeltem, hogy bejön a nővérke, én hol állok, honnan veszem elő a csokinak álcázott pénzt, s csúsztatom be a zsebébe. Izgultam is rendesen. El is foglaltam a stratégiai helyemet jó időben, s remegő kézzel lestem, mikor nyilik az ajtó 😀
Bejött az asszisztensnő, jó nagy zsebe volt, de kár volt az öröm, mert a blúza teljesen rászorult puha testére. Hogy fogom belegyömöszkölni? Szépen lassan adta Péternek az injekciót, s én álltam ott tétován, aztán egyszerre csak előrántottam a hátam mögül a csokinak álcázott pénzösszeget, s köszönetet motyogtam. Látszott, hogy teljesen gyakorlott, ügyesen belegyúrta a zsebébe. Úgy megkönnyebültem 🙂
A második nővérkének már teljesen természetesen suttyantottam a zsebébe a suttyantanivalót.
Hozzászólások