Egy délután beestünk a házba. Péter már úszásra készen állt. Bedobtam két mesekönyvet a táskámba. Indulhattunk. A fiúk úszni, a lányok templomba. Míg Magdi mama beszerezte az istentiszteletre szükséges rágcsálnivalót, Borcsit elvettem az oviból. Mire felballagtunk a templomhoz négy csomagunk volt: a neccünkben ott lötyögött Borcsi majdnem érintetlen ebédje.
Elkezdődött az istentisztelet, Borcsa tejet kért. Ovistejünk volt. Csendesen átcsorgattam a pad alatt a cumisüvegbe. Kevés jutott az táskába is. Ekkor jutott eszembe, hogy a nagy rohanásban nem pisiltettem meg Borcsit. Belenyugodtam, hogy feltűnés nélkül nem tudunk kigyúródni a pad közepéről. Fölösleges volt az aggodalom, nem a pisilés miatt kellett kisomfordáljunk idő előtt.
Borcsa igazán türelmesen hallgatta az istentiszteletet. Felcsillantak a szemei, amikor felfedezte, hogy az apa és az anya papbácsija közösen tartja az istentiszteletet: a fehér az anyáé, a fekete az apáé. 🙂 Egy-egy ismerős kifejezésen elrágódott hosszú percekig. A pap az ószövetségi Józsefet emlegette, Borcsa pedig lelkesen elkezdte mondani. József párja Mária, Abi szamárral mentek, kisbabájuk született.
– Anya, a régi idők az mi? – kérdezte.
– Az, ami nem most van, hanem rég volt.
– Aha, az amikor József élt.
Mire a záró énekléshez jutottunk, Borcsa már kiolvasta és számtalanszor leejtette az összes mesekönyvet, szundizott, megevett két kekszet, feltette a sapkáját, s egyre csak azt hajtogatta, menjünk haza Fenesre. Nem volt rá lehetőség, hogy elmagyarázzam: Fenesen vagyunk. Idő előtt, necczörgetéssel kicihelődtünk a templomból.
Péter és apa már egy órája kalimpáltak a vízben, pancsoltak a buborékos medencében. Kapitány a maga sajátos technikájával, segédeszközökkel felszerelve végigúszta a medencét. Bajnokság van.
Hozzászólások