Egy évvel ezelőtt vártuk az esőt és Pétert. Szárazság volt, a palántákra ráfért volna egy kiadós zuhé. Reggel fél kilenckor megtudtuk, hogy ma világrajön. Kicsit izgultunk, emlékszem ahogy tébláboltam az óriás pocakkal az óriás hálóingben a kórteremben. Az urammal ketten voltunk és nem tudtunk, mit mondani egymásnak, csak mosolyogtunk. Szűk egy óra múlva már láttam a fekete haját, a morcos arcát. Csuda egy nap volt.
A mi fekete kisfiúnkból azóta szőke legény lett. Sokat mosolyog, éjszaka nagyokat alszik, tapsikol az apjának, ha meglátja, szereti a mesekönyveket nézegetni, s az újságpapirt eszegetni. Néha csak úgy megállunk a hétköznapi tennivalók közepedte, s rácsodálkozunk a pufók arcára, a csengőbongó nevetésére, a szélfújta koboldfrizurájára, a morcos, maszatos Péterre, esténként az önfeledten pancsoló, kurjongató kisfiúra, mi gyermekünkre.
Köszönjük a Jóistennek, hogy ránk bizta!
Hozzászólások