Akkor már három hete, hogy ránktelepedtek a nagy sötétbarna, szomorúságos felhők. Egy kicsipici napot nem láttunk. Néztük is Péterrel az ablakból a nagy esőt. Néha két eső között kimerészkedtünk, gumicsizmával körbejártuk a kertet.
Úgy másfél hétig élt bennünk a napsütés emléke, aztán szépen a lelkembe is kezdett beszivárogni a sötétbarna, búbánatos idő. Védekeztünk mi ellene ezerrel, sütöttünk, főztünk, az uramat minden nap megleptük valami finomsággal. Aztán ebbe is belefáradtunk, s még mindig sehol egy napocska.
Már a harmadik esős csütörtökre ébredtünk, amikor fél óra lustálkodás után eldöntöttem, utazunk. Negyedóra alatt öltöztünk, csomagoltunk, az autóban reggeliztünk. Még elértük a fél kilences buszt. Péter átaludta a másfél órás utat. Mamáék pedig örültek a meglepetésnek.
Néha süt a nap, megérett 8 és fél eper. 🙂
Hozzászólások