Tegnap olyan ügyesen elfogadtam a helyzetünket. maradunk, ameddig kell, teszük, amit kell, összeszoritjuk a fogunkat, Péter is mind a kettőt 🙂 , s kibirjuk. Mára elfogyott a nagy kitartás. Délben sirtam egyet, jól esett 🙂 Aztán, amig a kománé Péterrel volt, aludtam egy jó órát egyik barátunknál. Azóta már nem olyan sötétbarna az életünk. Meg lehet szokni az állvapisilést, a mosdó szagát, a szinte soha nem szűnő gyereksirást, azt, hogy minden reggel összeszidnak, mert nincs rend az asztalunkon, mert túl sok minden van az ágyon. Abba is beletörődtem, hogy a legújabb szabályok szerint (minden nap vannak új szabályok) csak éjfél után hozhatom be az erkélyről az összecsukhatós ágyamat, s reggel 6ra már vissza is kell tennem a helyére.
Az orvos felvilágositotta az uramat, hogy ezt mindenki kibirja, a regényekben az anyák az életüket adják gyermekükért, úgyhogy ezt a pár napot én is túlélem. Ezt nagyon kedvesen mondta, és komolyan is gondolta.
Egyébként leghamarabb jövő hét elején szabadulhatunk.
Hozzászólások