Hajaj

Tegnap dirib-darabokra tört a szívem. Csorogtak a könnyeim. Befele. Kifele nem lehetett.
Nem, nem a tanévnyitó miatt. A gyerekek rutinosan vették az akadályokat, bokrétát kötöttünk, piros bogyó, piros levél. Pedig Borcsának még nincs is óvónénije. Ezt nem tudhattuk. Reménykedtünk.

A tanévnyitóval egyszerre kezdetét vette a mókuskerék. Péter fél hatra bowen terápiára ment. Borcsa fodrászhoz. Vidáman. Mostanra megértette, hogy akkor is lehet királynő, ha csak vállig ér a haja. Kellett egy nyár hozzá, sírós fésülködések, ragacsos kócok.

Nyisszegett az olló, hulltak a földre a babaszőke tincsek. Ollót nem láttak soha. Maradt a barna haj. Huj, hogy csorogtak a könnyeim (mint már említettem befele). Borcsa örült a csudaszép frizurájának. Babitól cukorkát kapott. Nem tiltakoztam.