Egy derűs szombat reggelen Péternek hasmenése támadt. A szó átvitt értelmében én is bekakáltam: biztos vírus. Magam előtt láttam kicsi sovány Pétert infúzióra kötve a kórházban. Kapokodtam fűhöz-fához, minden otthon fellelhető hasfogót megpróbáltam beleerőltetni a fiúba. Így lett a nappali fala illetve az uram nadrágja ragyogó orhidea színű, aminek akár örülhettünk volna is, hiszen 2014 divatszínéről van szó. Nagyon trendik vagyunk. Viszont Péterbe egy korty áfonya sem jutott.
A gyerekes vendégek egy óra múlva kellett volna érkezzenek. Értesítettük őket a fejleményekről, szomorúan nyugtáztuk, hogy a tavalyról elmaradt találkozásunk ezalkalommal is halasztásra kerül. Péter még az áfonyás könnyeit törölgette, amikor kiderült, Kincső nem jöhet. Hisztiroham ismét.
Lenyomoztuk: az oviban nincs hasmenős vírus, a fosás oka az éppen aktuális immunerősítőnk. Egész nap vendégeskedtünk.
Vasárnap Péterrel elballagtunk a templomba. Azt hittem, túl van a hasmenésen. Egyszer csak: Anya, pisi! – felkiáltással elkezdett rohanni kifele. A templomkert bokros felébe vettük az irányt. A dzseki cipzárja beakadt, sokat kínlódtunk. Valahogy leráncigáltam a kabátot. Le a pulcsit is. Végre hozzáfértünk a kertésznadrág cipzárjához. A dzsekit meggondolatlanul a földre dobtam. Közben tajtékzott a szél. Az utolsó pillanatban kaptam el a repülő kabátot, mielőtt a bűzlő matériába belerepült volna. Péter feneke lefagyott. Kissé körülményesen, de sikerült visszatuszkolni a fiút a ruháiba. Hálás voltam, hogy nem kellett ezt eljátszanunk többször is.
Hozzászólások