Rendszerint túlbecsülöm magunkat, a gyermekeim temperamentumát s az én tűrőképességemet. Ezért hát elindultunk hármasban a faluba kenyeret venni. Adott egy fék nélküli babakocsi, ami önálló életet él, két felturbózott gyermek, egy nagyjából járda nélküli út és jó sok autó.
Indulásból Borcsa a babakocsiban ült, Péter becsületesen gyalogolt. Nem volt hajlandó a rövidítésen menni, ezért a vártnál hamarabb elfáradt. Egy kis csokival s néhány bátorító szóval próbáltam lelkesíteni. A csokit megette, s leült a földre. Na, ekkor cseréltünk. Borcsa csigalassan gyalogolt, Péter virgoncan nézelődött a babakocsiban. Borcsa teljesen kiszámíthatatlanul kezdett cikázni az úttest szélén, külön veszélyt jelentett az út másik oldalán nyávogó macska. Végül odatuszkoltam a Péter ölébe. Kb 5 métert sikerült megtenni futólépésben. Mielőtt kiesett volna, sikerült elkapnom Borcsát. Ettől kezdve cipeltem a leányt, ő pedig tolta a babakocsit.
Vásárlás után ígéretemhez híven meglátogattuk a játszóteret, ahol a legnagyobb attrakció egy vizzel telt óriás virágtartó volt, amibe kavicsot lehetett dobálni. Borcsa időnként összezavarodott, kőbe harapott, s a kiflit dobta a vízbe. Nagy volt a vidulás.
Úgy sikerült hazaindulni, hogy Péternek megígértem, hazafele az összes pocsolyába belegyalogolhat, sőt még követ is dobálhat. Mire a domb aljára érkeztünk, már felváltva vonszoltam magamat és Pétert, elfogytak a pocsolyák, a csoki, a lelkesítés. Péter természetesen megmakacsolta magát, így 4 szakaszban sikerült hazaérni. Feltoltam a babakocsit egy darabig Borcsival, aztán vissza Péterért, felcipeltem, rögtön a földre vetette magát, s kesergett, míg újra érte nem mentem. Mára megvolt a torna. 😀
Hozzászólások