Az első héten önfeledtek voltunk, utaztunk és barátkoztunk. A második héten már nagyon sajogott a szívünk, egyre sötétbarnábbak voltak a felhők. Pénteken izgatottan ébredtünk, tudtuk, ma lesz a nagy nap, amikor látni fogjuk a gyerekeket. Vigyorogva érkeztünk a nagyszülőkhöz. Két manó várt a kapuban. Az egyik a nyakunkba borult, elárasztott puszikkal. A másik huncutul méregetett, kurjongatott, aztán beszállt ő is nagy családi ölelkezésbe. Ahogy beértük a házba, rögtön megragadtak két cserép virágot, s odacipelték hozzám 🙂
Két napon át csodáltuk, mennyit változtak a gyerekek, s mennyire átalakult a környezetük. Újabb virágok sodródtak a pusztulás felé, a műbor fotel alaposan meg lett rágcsálva. Az Évelő növények valamint a Kutyatartás kézikönyve című hallhatatlan remekművek alaposan megrongálódtak. Közben hallgattuk a meséket arról, hogy a bundás szőnyegre ömlött a kutyának szánt ebédmaradék, hogy a könyvből elveszett egy darab, hogy Péter pizsamájának ujja, hogy hogy nem, leszakadt, hogy a hasmenés is eltartott egy darabig, s a kompótos borkányok is megürültek.
Péter kikúrálódott, meg is penderedett kicsit, boldogan segített a főzésben. A leány hozzáállása a házimunkához következő volt: “Borcsa nem segít, Borcsa köhög.”
S mivel Borcsa tényleg köhög, ezért négy napot még a nagyszülőknél gyógyul. Péter elkezdte az itthoni életet: a bonyolult hétfőt, s az óvodás napokat.
Hozzászólások