Még nem bukott le a nap a domb mögé. Gyorsan lepakoltuk az ovipoggyászt, magunkra öltöttük a sártaposót, irány kirándulni. Annyira jó ötletnek tűnt. Nekünk, felnőtteknek.
Péter lelkes volt, ám a túravezetői címnél alább nem hagyta. Borcsa sem. Egyezkedés. S még el sem indultunk. Néhány lépés után kiderül, Borcsa csak ide akar menni, a szomszédba, természetesen ellenkező irányba. Hintázni. Kompromisszumos megoldás: a fiúk a fiúkkal, a lányok a lányokkal. Sokszor bevált. Most nem. Péter ragaszkodik, hogy együtt menjünk, ő majd megmutatja hova. Természetesen nem a szomszédhoz. A nap sugarai gyengülnek. Mi még mindig a ház előtt bóklászunk. Borcsa zokog. Pontosan nem tudjuk, miért.
Feladjuk terveinket, ezzel egyidőben megszületik a mentőötlet: számoljuk meg a hóvirágokat a kertben. Felfedezzük a kikericset, összegyűjtjük a metszés után maradt ágakat. Borcsa jókedvűen rágcsálja a sóskát. Péternek is szed. A fiúnak nem kell, határozottan állítja, hogy rossz. Számbavesszük a zöldhagymát. A szomszéd lányok almát hoznak.
A nap elbújt, hideg lett. Be kell csalogatni a népet. A félórával ezelőtt kudarcot vallott alapelvünk most sem érvényesül. Vonzóbb apával a pincében tüzet tenni, mint anyával asztalt teríteni.
Megvolt az első tavaszi kirándulásunk.
Hozzászólások