Kórház

Péterrel fulldoklós köhögését kórházba kellett vinni. Rezignáltan fogadtam a hírt. A fiú hozta az angyalformáját. Szomorú tekintettel, “picit fáj” beszólással vette a tűszúrásokat. Vérvétel kétszer, pillangózás szintén kétszer. Az első elmozdult, a karja bedagadt.
A bili a negyedik napon borult ki. Vasárnap volt, még csak egyet kell aludni – hittük. Péter bal lábbal kelt. Délig sírt. Nem akart semmit. Ablakon kinézni, hozzám bújni, labdázni, színezni, társasozni, mesét olvasni, enni, inni, aeroszolozni. Majd apával. És ne egyek kiflit, mert az apáé, ne igyak vizet, mert az is az apáé. Ne üljek le az ágyra, mert majd apa fog odaülni. Végre megjött apa. Péter sietve, zokszó nélkül bekanalazta a sótalan ebédet, aeroszolozott, s minden. Volt fél óra családi béke. Kiélveztük minden percét.

A következő palotaforradalmat a bot váltotta ki. A tegnapi botunkat nem találtuk az udvaron. Apa keresett egy másikat. De nem volt elég hosszú, elég rövid, elég vastag, s nem ott volt, ahol hagytuk. Újabb két óra sirdogálás.

Féltünk a hazaindulástól. Mama kellett váltson, negyedik napja nem voltam otthon. Péter sírás nélkül, szomorú tekintettel búcsúzott. Ahogy kihúztuk a lábunkat az ajtón, elkezdett enni. Be sem fejezte estig. Sírás nem volt.