Húúú, rosszul vagyok, ha rágondolok. Pénteken felfaltam a főnököm egynapos levesét. Hidegen. Mondjuk ki őszintén, zsírszigetek úszkáltak rajta. Pfuj!!! Reggel bementem az irodájába, látom az asztalon van a tegnapi ebédje. Jöttem-mentem, de nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy megszagoljam a levest. Felnyitottam a kosztoscsészét, s olyan igazi krumlileves illat csapott meg. Tejfölösen, kicsi ecettel, nagy kocka puha krumplikkal, paprikás olajjal a tetején, pont úgy, ahogy kell. Gyorsan visszazártam. Reggel 9-től délután 3-ig bírtam. Egész nap a levesre gondoltam, dolgoztam is jó sokat, hogy eltereljem a gondolataimat. Fél 3-kor hagyta el az irodát a főnököm, a kísértés egyre nagyobb lett, a kollégáim is szép lassan hazaballagtak. Elhatároztam, ismét megszagolom a levest, már biztos romlott, s undorodni fogok tőle. Felnyitottam a dobozt, ismét éreztem… Gondolkodás nélkül, egyszuszra felhajtottam. Kortyoltam, kortyoltam. A krumplik az alján maradtak. A bajszom enyhén zsíros lett. Egész délután furdallt a lelkiismeret.
Hozzászólások