Nagyon féltem a szerdától, az utolsó munkanapomtól, az utolsó stábgyűléstől – egy ideig legalábbis az utolsó. Az elején azt szerettem volna, ha mindenki ott van, aztán mikor mindenki ott volt, azt szerettem volna, ha senki nem jön el, vagy legalábbis legyen sötét, ne lássak egy arcot sem, és senki ne lásson engem.
Kedd reggel a trolin megfogalmaztam a mondókámat, illetve csak próbálkoztam, mert az első gondolat után rögtön elkezdtem sirni. Sétáltam is egy nagyot, szivtam a friss levegőt, mégsem mehetek kisirt szemmel, vörös orral a dolgozdába.
Végül a mondóka elmaradt, jobb is volt ez igy, mert nem úsztuk volna meg szárazon. Úgyis tudta mindenki, mit szerettem volna mondani. Volt viszont meglepetés, ajándék, babapezsgő és nagy-nagy szeretetlégkör. És ami a legfontosabb: minden kollégám eljött. Senki nem sirt, még én sem, vidultunk nagyokat, örültünk a babának. S mivel egy nagy család vagyunk, megegyeztünk, hogy a stúdió ajtajára a munkabeosztás mellé nemsokára az is ki lesz téve, ki mikor vigyáz Bandikóra 😀
Hozzászólások