Jaj, ma ráestünk Mackóra. Pedig Mackó egy ügyes, jólelkű, pajkos és főleg vadonatúj kiskutya, ráadásul a szomszédé. Úgy kezdődött, hogy Pétert felcipeltem az erdő szélére hintázni. Péter nem akart hintázni, inkább a mackó szájába dugdosta az ujját. Csak egyszer dugta majdnem a szemébe, de időben megelőztük a bajt. 🙂
Vígan játszadoztak így ketten, amikor Mackó rájött, hogy a papucsom érdekesebb a Péter ujjánál. Ekkor már nagyon akartam hazaindulni, fel is nyaláboltam a gyermeket, óvatosan hogy ne sározzon össze a cipőjével. Kár volt a nagy elővigyázatosság. Mackó cibálta a papucsomat, a nadrágomat, s én közben egyensúlyoztam a sárban, s egyszercsak supp bele. Felül Péter, alatta én, s legalul valahol Mackó. Úgy megijedtem, egy pillanatig felötlött, hogy a puhány testemmel megöltem a drága szegény kicsi kutyát. Aztán Mackó haragosan felmordult, s tovább szaladt. Még csak nem is sántított. Nem bántam azt sem, hogy nyakig sáros vagyok, jó, hogy Mackónak nem esett baja. Most az egyszer Péter sem tiltakozott a bejövés ellen. 🙂
Hozzászólások