„Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt, még be is sötétitenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szivem.” (Lázár Ervin)
Boldogan állithatom, hogy lassan években számolom, utoljára mikor látogatott meg úgy igazán a szomorúság. Amióta babát várunk, még az árnyékát sem láttam. Na, igy volt ez péntek reggelig.
Amikor kiléptem a lakásból már jött, hogy sirjak. A trolin a könnyeimet nyeltem. A harmadik megálló után már leplezi sem tudtam, s csak úgy sajogott-sajogott a szivem. Hogy miért, nem tudom. Próbáltam racionális magyarázatot találni mélységes szomorúságomra, de nem sikerült. Egyszerűen minden sötétbarna volt és kész.
Az emberek együttérzően néztek a pocakos kismamára, láttam az arcukon, hogy nagyon sajnálnak.
Aztán leszálltam a troliról, friss levegő, mély lélegzet, minden rendben. Megjelenik egy cigánylányka, pénzt kér. Megálltam és elkeztek folyni a könnyeim. Szegény, nem forszirozta tovább a dolgot, elrohant. Sirva nevettem magamon, a megmagyarázhatatlan helyzeten, csodálkoztam, hogy mennyire elveszitettem az uralmamat a könnycsatornáim felett. Bementem a boltba, az almákat már szipogva-mosolyogva kértem ki. A néni pedig a legszebbeket választotta.
Hozzászólások