Volt egy papír. Messziről jött faxon. Fontos volt, nagyon fontos. S egyszer csak huss, eltűnt. Három hétig úgy tettem, mintha meglenne. Aztán a párom nap mint nap kérlelt, hogy vigyem haza. Nézem az irattartót, ahová tettem, s hát nincs. Felkutatok mindent fiókot, szekrényt, kirámolom a mappákat, iratttartókat. Bekukkintok a szekrény mögé, hátha. És próbálok visszaemlékezni. Nem megy. Azt tudom, hogy megjött, letettem a kupac tetejére, s onnan valahova jól eltettem.
Amióta pocaklakóm van, hadilábon állok a memóriámmal. Borzasztó nehézségek közepedte élem meg ezt a – remélem, múló zavart. Én, aki mindig felelősségre vontam a páromat, hogy miért nem vett barackot, pedig mondtam, és miért nem emlékszik, mit meséltem a szomszédról, s hogy nem is figyel rám. Szóval ezt a csatát elvesztettem. Mostanában egyre több dolog tűnik el a kezem közül. S a párom boldogan vigyorog.
De visszatérve a fontos papírhoz. Több óra keresés után feladtam a harcot. Vesztesként kullogtam haza, mondtam is a páromnak, hogy nyugodtan összeszidhat, vállalom. Másnap reggel félálomban kotorászok az otthoni íróasztalon, s ott virít a papír. Előbújt.
Hozzászólások