Kosztolányi Dezső Szegény kisgyermek panaszai jutottak eszembe a tegnap, mikor a sinek közé estem. Még mindig a régi testemben élek, azt hiszem, hogy át tudok szaladni az átjáró villogó zöldjén, hogy könnyedén tudok fel-le ugrálni, rohangászni.
Épp Magdushoz siettem, késve indultam hozzá, s tudtam, hogy ő már 5 perc után aggódik, mi történt velem. Igy hát szedtem a lábam, ahogy birtam. De hát a pockom súlyától billegő testemet nem könnyű ellenőrzés alatt tartani. Ráléptem az egyik vasúti sinre, s puff, eltaknyoltam. Nagyon mókás volt. Az állomás tele volt emberekkel, mindenki engem nézett – végre történt valami ezen a borús keddi napon 🙂 . Próbáltam összeszedni magam, s úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. Emelt fővel, sajgó térddel, lyukas nadrággal ám vigyorogva távoztam a tett helyszinéről.
Hozzászólások