Mióta Borcsával vagyok itthon, rájöttem, hogy egy gyermekkel milyen könnyű az élet. Nem is értem, miért panaszkodtam, amikor Péterrel kettesben voltunk 🙂
Nem kell folyton lesni, mit eszik, mit szed szét, Borcsa még egyben van-e, s mi ez a gyanús csend. Nem kell a felfalástól félteni a könyveket, fele annyi idő alatt fel lehet öltözni és kijutni az udvarra sétálni, s ha jó napunk van másfél órát is heverészhetek csak úgy. Mindezek ellenére Péter nagyon hiányzik. Naponta többször is beszámolnak a nagyszülők róla, s rendszeresen kapunk fényképes tájékoztatást is 🙂 Úúúúúgy várjuk haza. Itt árválkodik a szánkója is a lépcső mellett. Alig várjuk, hogy Péterrel repüljünk lefele a dombon.
Mondjuk Borcsával sokat nem unatkozunk. Mindig biztosít legalább 1-2 órás programot éjszakára is. 🙂 Tündérien tud mosolyogni, igaz, ezt az éjjel 2-kor olyan nagyon nem díjaztam. Kisasszonyosan tud keseregni, kényeskedve görbül le a szája, ha zokogásba kezd. Nagyon mókás.
Hozzászólások