Jelentem, összerázódtunk. Szőlőt eszünk, sütőtököt majszolunk, diót ropogtatunk, aranygaluskát sütünk, homoktövist kóstolgatunk. Kiszedtünk a paradicsomtöveket, Péter hűségesen szüreteli a paszulyt, segít átültetni a virágokat, cipeli a karókat, a karalábékat, kupacba gyűjti a körtéket, hogy télen az őzek megtalálják, tartja a kosarat a csipkebogyónak, szőlőnek. Borcsi eközben titkon füvet zabál, követ szopogat, feláll a kiskert mellett, s lépeget a dimbes-dombos terepen. Falevelet gyűjtünk, s gesztenyét keresünk (még nem találtunk), bámuljuk a madarakat, seperjük a kedvenc harlekinkaticáinkat.
Péter időnként egy jól irányzott paskolással hatástalanítja Borcsit, máskor pedig felszedi a földről a morzsákat, s megeteti vele. Szó nélkül megy kezet mosni, segít asztalt teríteni. Amikor apa hazaér, két gyerek rohan vele szembe, egyik szalad, másik mászik. S mindenki vigyorog. Este nagy hancurozás s szőnyegen, két gyermek döböcsköli a szüleit.
Éjszaka Péter kivételével mindhárman felkelünk egy párszor. Apa próbálja átvenni a szerepkörömet Borcsinál. Szívesen át is adnám, lassan tíz hónapja, hogy minimum négyszer kelek éjjelente, de van hogy 9-szer. Nappal pedig képtelen vagyok lefektetni az agyamat. A testem még bedől az ágyba, de az agyam ketyeg, képtelen aludni. Borcsi nem hagyja magát, illetve engem. Folytatódik a hogyan csináljuk ki szüleinket, főleg anyát projekt. A módszereinkről, a bódítószerek sikertelen alkalmazásáról, a mesélős, ringatós, simogatós technikákról nem mesélek, már egyszer megkaptam, hogy kutyául nevelem a gyermekeimet. Nem esett jól, viszont elég rosszul. Még egyszer nem kérek belőle. 🙂
Hozzászólások