Az édességhez való viszonyomat már korábban ecseteltem. Mélyen megrázott az a tény, hogy Péter nem hajlandó zöldséget enni. Csirkehúst sem. Igy adódott, hogy a húslevest banánpépnek álcáztuk (pfúj!), a zöldségfőzeléket pedig almának. Igy immel-ámmal megette az adagja felét. A felettébb bosszantó helyzethez két dolog járult hozzá: a multik és a gyógyszeripar.
A gyermek egy hónapon át vitaminra van fogva. A tervek szerint Péter egy ideig nem kap cukrot, csokit, meg egyéb fogromlasztó ajzószereket. Ehhez képest a vasunk csokiizű, a kálciumunk mellett a cukorszirup gyenge szukk. A kórház után kapott antibiotikumunk narancsszörp izű volt. Szóval ezekután győzzem meg Pétert, hogy az is ehető, aminek nincs émelygős cukorize.
Aztán a gyanútlan szülő megveszi a 7 gabonát, mert egészséges és könnyen elkészithető. A kórházban ezt ettük. Nem vagyok hive az összeesküvéselméleteknek, de tuti biztos, hogy a 7 gabonán kivül van benne édesitő és valami függőséget okozó szer. Péter egy hétig nem kapott gabonát, próbáltuk ismét megszokni a zöldségeket. Alig evett. Tegnap eszméltünk rá, hogy fogyott, mióta hazajöttünk a kórházból. Ma azt mondtam, üsse kavics, együnk ismét sütőtököt, gyümölcsöket és két naponta gabonát. Ahhoz képest, hogy a zöldségeknek nyilásra tátja a száját, a gabonának úgy örült, hogy majdnem tapsikolt. S ha 2 másodpercet késett a kanál már követelőzött.
Bizom a háromgyermekes kománém tapasztalatában: változik még a gyermek izlése.
Hozzászólások