Sok-sok reggel egymás után játszónadrág helyett szoknyát húzok. A fésülködés nem egy befőttesgumi hajba helyezésében merül ki. Talán még megvannak valahol a régi hajcsatjaim, s a körömlakkom is előkerülhet. A tízórait már este becsomagolom. A tejesüveget előkészítem. A hajnali sötétben lopódzkodva öltözünk. Álmosan nézünk ki az autó ablakán, csak úgy hallgatunk egymás mellett. A dolgozdában vannak feladataim és kollégáim. Az ebéd közben nem ugrálok fel Anya, píz kell! Sajtot, sajtot! s egyéb vezényszavakra. Az asztalszomszédom nem önti a fejére a levest, az abroszt nem pöttyözi tele paradicsomszósszal, a vizet nem kiskanállal eszi, nem dobálja a borsószemeket, nem mos kezet a paszulylevesben. Hazafele nyugodtan elmeséljük, kivel, mi történt.
Nos, ez mind megvan. Lassan egy hete. Minden, amire vágytam. De ezzel egyidőben eltűnt valami. Igen, tudom, délután is lehet heverészni a szőnyegen, döböcskölni egymást, almafát rajzolni, szúrókázni s dominózni, tésztát gyúrni s bújócskázni, focizni és követ festeni, mesét olvasni és almát rágcsálni. De az mind délután van, s nem egész nap.
Hozzászólások