Gyerek táncházba készültünk. Péter bal lábbal kelt a délutáni szundiból, egyáltalán nem volt kedve elindulni otthonról. Végül időben sikerült elvonszolni mindenkit a megállóba, nem késtük le a buszt. Péter lelkesen szállt fel, bár számítottam rá, hogy erővel kell feltuszkoljam. Békésen be is értünk a városba, azonban legényünknek nem volt kedve egy lépést sem mozdulni. Át kellett volna menni hármasban a hídon, s ott várni apát. Üvöltött rendesen, sikerült a járdán tartani a toporzékolást, nem kerültünk ki az úttestre. Egyszercsak, huss, elszaladt Nagy Morc, s vidáman elindultunk, mintha mi sem történt volna.
A történteket figyelembe nem véve javasoltam apának, hogy gyalogosan induljunk táncolni. Hát nem volt jó ötlet! Péter hozta a formáját, ha végre sikerült járásra bírni, ellenkező irányba indult, babakocsiról szó sem lehetett, apa nyakába sem akart ülni. Kompromisszumkészség nulla. Nagy veszekedések, kérlelések, figyelemelterelések segítségével sikerült végre célba érni.
A tánc bejött mindenkinek. Volt élő zene, mondókák, énekek, játékok és sok gyerek. Borcsa kiszúrt magának egy kislányt barátkozás céljától. Péter azonnal közbelépett, s elvonszolta Borcsit. A gyermekeink nem épp azt csinálták, amit kellett, de felszabadultan rohangásztak, piruetteztek, firegtek-forogtak s persze heverésztek a földön. Ez családi vonás.
Hozzászólások